1. Fejezet - Harry Potter Fansite

Szerző: Balázs Lilla

Mágikus erők





1. fejezet

Tanévkezdés a Roxfortban

Arról, ami velem történt, soha senki nem tudott, csak Tudod ki ismerte roxfortos éveim múltját, aki a legnagyobb szerepet játszotta benne. Mindez 1941 őszén kezdődött, amikor betöltöttem tizennegyedik életévemet.

Születésemet illetően sárvérűnek számítottam. Édesanyám, Helena a varázsvilág legtehetségesebb boszorkányai közé tartozott, édesapám azonban mugli születésű volt, aki még csecsemőkoromban elhagyott. Abban az időben még érezhető volt Mardekár Malazár gondolkodásmódja a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanárai körében, akik legtöbb esetben megtagadták a mugli születésű varázslónövendékektől, hogy mágiát tanulhassanak. Én azon szerencsés diákok közé tartoztam, akik valamilyen ok miatt mégis felvételt nyertek a varázslók iskolájába. Nemes lelkű pártfogóm egy Edward Miller nevű, tizenöt esztendős fiú volt, aki tisztavérű mágusként első éves korától kezdve a Roxfortba járt. Mindketten Londonban láttuk meg a napvilágot, s egymás szomszédságában igaz barátokként nőttünk fel. A szülei jó viszonyban voltak édesanyámmal, így közbenjártak értünk az iskolánk akkori igazgatójánál, Armando Dippetnél, hogy negyedévesként megkezdhessem tanulmányaimat a Roxfortban. Azelőtt csak Edward tankönyveiből tanulhattam, s ismerhettem meg a varázsigék bonyolult halmazát. Varázspálca nélkül azonban képtelen voltam a mágiát használni, s baráti segítség nélkül nem tudtam volna eligazodni a varázsvilágban, amelyben mindeddig sohasem jártam.

A nyár végén enyhe feszültség vett erőt rajtam. Mivel még soha nem varázsoltam, s a Roxfort diákjai közé sem tartoztam, nyugtalanított, hogy a képességeim alapján hogyan fognak majd megítélni a tanárjaim, s Edward mellett lesznek-e más barátaim is, ugyanis ő volt az egyetlen, akivel minden fájdalmamat, s örömömet megoszthattam. Szeptember 1-je volt a Roxfortba indulásom napja. Edward azt ígérte, hogy reggel fél nyolcra értem jön, s együtt utazunk el Skóciába. A reggel az évszaknak megfelelően csípős és hideg volt. Az óra a beállított időpontban csörgött, s én álmosan nyitottam föl szemeimet. A szobám egyik sarkába egy nagy, csomaghúzóval ellátott bőrönd volt kihelyezve. Édesanyám sürgetett a készülődéssel, hiszen nehéz poggyászt kell kicipelnünk a pályaudvarig. Sietősen nekiláttam a reggelizésnek, rendbe szedtem magam, aztán fürge mozdulatokkal pakoltam be a ruháimat az utazó bőröndömbe. Közben Clio cicám dorombolva odaszaladt hozzám, a lábaimhoz dörgölődzött, s bejött utána édesanyám is.

- Edward barátod fél órán belül itt lesz, úgyhogy igyekezzél - mondta.

- Tegnap este azt üzente egy bagollyal küldött levélben, hogy az apja kivisz minket az állomásig. Nekem nagy könnyebbség lenne, főleg, ha egy macskát is viszek magammal - mondtam mosolyogva, s megsimogattam Clio buksiját.

- Mindenáron magaddal akarod vinni őt? - kérdezte kissé ellenezve a szándékomat. - Nem lesz képes megszokni egy új helyet.

- Nem tudnám itt hagyni - feleltem kimérten. - Neki is rossz lenne, ha elmennék, hiányolna. Jobb, ha velem jön.

- Hát, jó. Te tudod - egyezett bele a döntésembe, s ekkor megnyomták a házunk kapucsengőjét.

- Megérkezett a lovagom - mondtam nevetve, s beengedtem Edwardot.

- Szia, Layla - köszönt rám derűsen. - Apám odalent vár minket, mivel tizenegykor indul a vonatunk. Sikerült elkészülnöd?

- Csak a cicámat kell még zacskóba csomagolnom - válaszoltam mosolyogva.

Ő csábosan elmosolyodott, lesietett a kocsihoz, s két perc múlva egy nagyméretű macskahordozóval tért vissza. Cliot kicsit nehéz volt grabancon ragadnunk, s beleraknunk a hordozóba, de Edward apja kocsijában volt bőven férő hely a számára. Az indulás előtt tíz perccel megérkeztünk a londoni King’s Cross pályaudvarra. Az onnan induló Roxfort Expressz szállította a mágusképző iskolába az újoncokat, s mindenkit, aki ott tanul. Ez a vonat Roxmorts állomásig megy, ahonnét az elsőévesek csónakokban ülve, a felsőbb évesek pedig thesztráloknak nevezett lények által húzott fiákerekben érkeznek az évnyitóra. Mi az utóbbiak közé tartoztunk, s negyedéves kezdőként már én is felsősnek számítottam. A vágány, amelyről a vonatunk indult egy különleges számjelzéssel volt ellátva, a kilenc és háromnegyed számaránnyal. Ami még ennél is furcsább volt, hogy a muglik világában lévő kilenc és tízes vágány közti fal vezetett át a varázsvilágba. Ez volt a titkos átjáró, amelyről egyedül a mágikus képességekkel rendelkező emberek tudtak. Édesanyám jól ismerte ezt a vasútállomást, így pontosan tudta azt is, hogy melyik fal vezet a Roxfortba menő vonat vágányához. Amikor kiérkeztünk az állomásra, Edwarddal együtt előresiettünk, hogy még időben elérjük a vonatot, amely mindig percre pontosan indul. A falhoz érve erősen megszorította a kezemet, s így szólt:

- Készen állsz, hogy átlépj velem a mágusok és boszorkányok világába, amely különleges kalandokat, s furmányos varázslatokat tartogat a számunkra? - kérdezte barátságosan.

- Igen, készen állok - feleltem, s kézen fogva beléptünk az átjárón keresztül a varázsvilágba.

A Roxfort Expressz fütyülve, pöfékelve indulni készült. Ekkor Edward apja, és édesanyám is átjöttek. Ott megöleltük egymást, s én a nehéz, megpakolt bőröndömmel, meg Clioval útnak indultam a Boszorkány és- Varázslóképző Szakiskolába. Az utazás ideje eléggé hosszúnak tűnt, s félúton már szürkület volt. Álmatagon tekintgettem ki az ablakon, s a lassacskán sötétségbe burkolózó tájat szemléltem. A feszültségtől, amely az elmúlt napokban elhatalmasodott rajtam, a mágusképző iskolába való belépésemig nem szabadultam meg. Edward ezt meg is látta rajtam, ezért aggódva megkérdezte:

- Nyomaszt valami? Feszültnek látszol - jegyezte meg nyugtalan arckifejezéssel.

- Aggaszt, hogy mi vár rám a Roxfortban - feleltem, s ő finoman megfogta a kezeimet.

- Bármilyen nehézség fog adódni, én melletted leszek.

- Köszönöm, Edward. Te igazi barát vagy - mondtam, s kedvesen rámosolyogtam.

Este tizenegykor a vonat megérkezett a Roxmorts állomásra. A diákok hangos csörtetésekkel kiszálltak a vagonokból. Az elsősöket csónakokba ültették, s vitték át őket a Roxfort kastélyához vezető tavon. A nagyobbak pedig fiákerekbe ültek. Velünk két másik diák utazott, akik a Griffendél ház tagjai voltak. Edward is ebbe az iskolai házba tartozott, s őszintén reméltem, hogy én is ide kerülök majd. A thesztrálok, amiket csak azok láthattak, akiket családi tragédia ért, vagy ők maguk halál közeli élményen estek át, fürgén ügetve húzták maguk után utasaikat az épület főbejáratáig. Edward kézen fogva belépett velem a kastélyba, amely csodálatos látványként tárult elém. Minden varázslat hatása alatt, s megbűvölt állapotban működött. Az elsősöket megelőzve bevonultunk a felső évfolyamosokkal a nagyterembe, ahol az újonnan érkezett diákokat a négy iskolai házba osztják be. Én későkezdőként kivételes esetnek számítottam. Nem kellett végig várnom a százas létszámú, tizenegy évesekből álló diáksereget, s a fejemre sem helyezték rá a Teszlek Süveget, hanem Dippet igazgatóúr előzetesen behívott az irodájába. A hetedik emeleten állt a dolgozószobája, ahová hűséges őrangyalom elkísért. Az ajtó felé közeledve még egyszer emlékeztettem magamat mindarra, amiről az igazgatónk előtt számot kell adnom. Ez volt az augusztus utolsó napján küldött, az iskolai kellékek, s egyéb felszerelések beszerzéséről szóló levél, meg az igazoltatásom hitelesítése, ugyanis adataim szerepeltek a mágikus penna által feljegyzett regiszter könyvben. Edward sok szerencsét kívánt, s türelmesen várakozott az ajtó előtt. Az irodába belépve találkoztam először Armando Dippettel. Egy ősöreg, borzas szakállú ember volt. Az íróasztalánál ülve nézett rám komor, hideg tekintettel.

- Jó napot, igazgató úr - köszöntem udvariasan.

- Könnyen ide talált? - kérdezte.

- Edward Miller segített, uram - válaszoltam mosolyogva.

Ő közömbösen elővette a pergamenlapokból fűzött könyvet, kiemelte a tintás üvegből bagolytollát, s a következőket kérdezte:

- Mikor született?

- 1927. december 3-án.

- A szülei?

- Édesanyám, Helena Blash született 1891. december 17. Itt tanult a Roxfortban, s a Griffendél ház tagja volt.

- Amikor még Goethius Salmander igazgató úr irányította az intézetet? - nézett rám kicsit érdeklődve.

- Igen, s édesanyám nagyon jó viszonyban állt Salmander úrral.

- Az apja?

Erre lehorgasztottam a fejem, aztán így szóltam:

- Édesapámat nem ismerem, ezért nem tudok róla semmit azon kívül, hogy mugli születésű. Vele nem állok kapcsolatban.

- Az anyja nem adott át önnek információkat az apjáról?

Én válasz nélkül megráztam a fejem. Armando kipipálta az általam elmondott adatokat a regiszterben, majd elővette az iskola házrendszerének a könyvét. Ebben a négy különböző házba felvett tanulók nevei szerepeltek. Az én sorsomat nem a Süveg döntötte el a képességeim, a lelki beállítottságom, s a tudásom alapján, hanem Armando Dippet szabad elhatározása. Öt percig szótlanul vártam, és közben feszülten reménykedtem benne, hogy Edward mellé fogok kerülni a Griffendél házba. Az igazgató végül beikszelte az egyik ház jelképe melletti négyzetet, és így szólt:

- Alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy Önt a Mardekár házba osztom be. Az itt tanulásához szükséges talárt, s a poggyászát megtalálja a hálókörletben. A tankönyveket a ház prefektusától, Tom Denemtől kérheti el.

- Mindent nagyon szépen köszönök, uram - feleltem mosolyogva, de valójában kimondhatatlan fájdalom fúródott a lelkembe, hogy nem a Griffendél házba kerültem, amit annyira szerettem volna.

- Kívánok Önnek további sok sikert a tantárgyak ismeretéhez, és a sikeres vizsgákhoz - mondta, s kezet szorított velem.

Udvariasan elköszöntem, s távoztam az irodájából. Kilépve a folyosóra, Edward elém jött, és megkérdezte:

- Melyik házba soroltak?

- A Mardekárba - válaszoltam bánatosan, s könnyek szöktek smaragdzöld szemeimbe.

- Ez pont olyan, mint amikor engem nem választottak be a Kviddics csapatba a múlt évben.

- Ezek után fogalmam sincs, hogy mikor és hányszor láthatjuk egymást az épület falain belül.

- A Klubhelyiségben minden este találkozhatunk. Ne keseredj el - mondta szelíden, és homlokon csókolt.

- Ennek őszintén örülök - mondtam, s megvigasztalódva elmosolyodtam.

- Vissza kell mennünk a nagyterembe, amíg a diákok besorolása tart - indítványozta, és én ezt válaszoltam:

- Ott meg kell keresnem a Mardekár ház prefektusát, hogy elkérjem tőle a tankönyveket.

- Ki a mardekárosok prefektusa? - kérdezte érdeklődve.

- Dippet azt mondta, hogy egy Tom Denem nevű diákot keressek.

- Segítek neked megtalálni őt - kacsintott, és azzal lesétáltunk az emeletek lépcsőin.

Amikor visszaértünk a nagyterembe, a diákok javarészét már sikeresen beosztották az iskolai házakba. Megfigyeltem, hogy idén jóval több tanuló került a Hollóhátba és a Hugrabugba, mint tavaly a Griffendélbe, és a Mardekárba. A ceremónia hevében elfoglaltuk helyünket a saját házunkba tartozó diákok asztalánál. Halkan megszólítottam a mellettem ülő, korombeli diáklányt, hogy hátha tud nekem segíteni.

- Szia - köszöntem rá barátságosan - a Mardekár ház prefektusát keresem. Én ma vagyok itt életemben először, ezért nem ismerem még az ittenieket.

- Itt ül veled szemben - felelte köszönés nélkül, meglehetősen mogorva stílusban, és a velem szemben ülő diákra mutatott.

Tom Denem első ránézésre bájos arcú fiúnak tűnt, de tekintetéből tisztán kiolvasható volt a rideg közönyösség, és a sárvérűek iránti gyűlölet. Unott képpel várta végig a ceremóniát, majd az ünnepség végeztével a diáksereg megindult a folyosóra vezető ajtók irányába. Szapora léptekben átvergődtem magamat a tömegen, és a közelébe érve megszólítottam.

- Te vagy Tom Denem? - kérdeztem tapintatosan.

- Igen - válaszolta hidegen - miben lehetek a segítségedre?

- Dippet igazgató úr azt mondta, hogy tőled kérjem el a negyedéves tankönyveket.

- Miért nem az Abszol úton vetted meg őket? - kérdezte csodálkozva, miközben a többiekkel együtt felfelé ballagtunk a lépcsőzeten.

- Én nem jártam ide az első három évben, hanem csak most kezdtem meg itt a tanulást. Késői kezdőként az igazgató néhány dolog esetében megkönnyítette a helyzetemet.

- Pálcát ki adott neked? - tette fel a kérdést a legfontosabb kellékkel kapcsolatban.

Az általa elhangzott szó éles késként hasított az elmémbe, amely elviselhetetlen fájdalommal süvített keresztül az agyamon. Ijedtemben megtorpantam az egyik lépcsőfokon, és így feleltem:

- Merlin szakállára! - mondtam, és a szívemre tettem a jobb kezem. - Teljesen elfelejtkeztem a pálca beszerzéséről. Ez az átkozott feszültség minden bajom okozója. Honnan szerezzek most be pálcát?

- Pálca nélkül, hogy akarsz varázsolni, te buta kislány? - nézett rám kárörvendő arckifejezéssel.

- Az igazgató nyilván azért nem említette, mert biztos volt abban, hogy már beszereztem a pálcámat - mondtam elszörnyedve, és gondterhelten felsóhajtottam.

- Jártál már az Abszol úton? - kérdezősködött.

- Nem, soha nem voltam még ott - válaszoltam kedvetlenül.

- Esetleg tudok segíteni a pálca beszerzésében - ajánlotta fel készségesen a segítségét, és hamiskás mosoly ült ki az arcára.

- Örülnék neki, ha segítenél, mivel abszolút tapasztalatlan vagyok a varázsvilágban való tájékozódást illetően.

- Akkor kövess! - mondta kajánul mosolyogva, aztán hátat fordított, és megindult a nagyteremhez vezető folyosó felé.

A fáklyákkal megvilágított folyosón szótlanul, mögötte haladva nem sejtettem, hogy mit tervez, csak hűségesen loholtam a nyomában. Sokáig nem tudtam őt igazán kiismerni, és akkor még eszembe sem jutott annak gondolata, hogy Tom Denem lesz korunk legsötétebb mágusa. Végül eljutottunk a Klubhelyiségig, amely szerencsénkre még üres volt. A diákok ez idő alatt a hálókörletekben tartózkodtak, hogy a magukkal hozott poggyászukat rendezzék. Tom odavezetett a kandallóhoz, s felmarkolt egy marék hamut a tűz közelébe helyezett tálcából.

- Mit akarsz csinálni? - kérdeztem értetlenül, mire ő ezt felelte:

- Fogd meg a kezem! - mondta, és mikor megfogtam a felém nyújtott bal kezét, a hamut a tűzre dobta, és egy szempillantás alatt eltűntünk a lángokban, mint a kámfor.

Hogy, hova hoppanált el velem, ki tudja?