21. fejezet
A halál ereklyetartó
Voldemort, vagyis Tudjukki a Roxfortba való visszatérésem után nem sokkal megkezdte támadásait a sárvérű mágusok ellen. Az őszi évszak végén megtartotta az utolsó tanácsgyűlést, amelyen végleg aláírta ellenfelei halálos ítéletét. Úgy tervezte, hogy először minden mágussal végez a Roxfortban, aki mugli születésű, vagy nem ért egyet az általa elképzelt új varázsrendszerrel. Senki nem sejtett semmit, ezért az iskola vezetői nem is voltak felkészülve a Sötét Nagyúr közelgő támadásaira. Voldemort azonban kész volt nyílt támadást intézni riválisai ellen, amelyre legelszántabb követője, Bellatrix Lestrange tett neki javaslatot. A tanácsülés után a következő szavakat intézte a halálfalók urához:
- Nagyuram - kezdte mély alázattal a hangjában -, ha szabad javasolnom, hívja össze a híveit, és mi együttes erővel leigázzuk a sárvérűek hadát, akik abban az ódon kastélyban bujkálnak.
- Bölcs megoldásnak hangzik, Bellatrix, de célszerű lenne segítségül hívni a keleti barátainkat, akik tartogatnak egy-két meglepetést a sárvérűek számára, ha a többiek szorult helyzetbe kerülnének - felelte kimérten, miközben pálcájának erősségét vizsgálgatta törzshelyén ülve.
- Ahogy kívánod, Nagyúr - fejet hajtott, és kisétált a teremből.
A halálfalók és a fehér mágusok első küzdelme pont a születésem napjára, azaz december harmadikára esett. Azon a napon hárman tartogattak számomra meglepetést. Voldemort veszélybe sodorta az életemet azzal, hogy harcba küldte csatlósait a Roxfort varázslói ellen. Bellatrix, hogy félreállítson az útból, a halált szánta nekem ajándékul, s Harry Potter pedig az életemet mentette meg akkor.
December másodikán Harry ellátogatott Mordekaius divatüzletébe, aki éppen leltározást tartott beosztottjaival. Úgy tervezte, hogy a karácsonyi szünetre bezárja a boltját, hogy minden idejét a fekete mágiának és az újabb halál ereklyék készítésének szentelhesse. Odakint hatalmas pelyhekben szállingózott a hó, és a zord hidegben csillogó jégcsapok fagytak a bolt ablakaira. Az ajtón egyszer csak belépett a nem várt vendég, akit az üzlet tulajdonosa e szavakkal üdvözölt:
- Leltározás idején nem szoktam vevőket fogadni. Pár nap múlva be lesz zárva a bolt, s csak január elején fog újra kinyitni - mondta bosszúsan, majd hozzátette:
- Mit akarsz itt, Szarvacska? - kérdezte, meglátván Harry hótól nedves fején a kecskeszarvakat.
- Azért jöttem, hogy megadd nekem, amivel tartozol, Mordekaius - felelte hamiskásan mosolyogva, mint egy ravasz kis ördög.
- Én soha nem tartozok senkinek - válaszolta a sötét mágus, felindultan Harry pimasz viselkedésétől. - Ha valaki akar tőlem valamit, az bizonyos feltételek mellett megkapja, amit kíván, de nekem soha nincs tartozásom senki felé. Akarsz valamit a mágikus eszközeimből, vagy próbára teszed a varázserőmet a szemtelenségeddel?!
- Voldemort esküvőjének napján visszakerült hozzád az időugró, amelyet a Gomold fiú ellopott a boltodból - folytatta Harry. - Én adtam Layla kezébe, hogy visszaszolgáltassa neked a tárgyat. Azóta egyedül neki engedted meg, hogy időnként használhassa az egyik legértékesebb varázseszközödet.
Mordekaius bizalmatlanul méregetni kezdte a fiatal mágust, aztán így szólt:
- Ki vagy te? Azelőtt sohasem láttalak Voldemort követői között.
- Jedusor vagyok - felelte mosolyogva.
- Nekem a fejeden tündöklő szarvakkal inkább horcrux lélekdarabnak tűnsz - jegyezte meg rideg arckifejezéssel, majd nyájas hangon így szólt:
- Mit óhajtasz? Az időugró visszahozataláért mit kérsz tőlem cserébe?
- Készíts nekem egy halál ereklyetartót! - válaszolta harsányan.
- Ereklyetartót? - kérdezett vissza Mordekaius meglepődve.
- Hallottam, hogy nagymestere vagy a halál ereklyék készítésének. Szeretnék megőrizni párat egy általad készült ereklyetartóban.
- Te vagy az első olyan sötét mágus, aki igazi, különleges ritkaságot kér tőlem - mondta gonoszan elmosolyodva. - Igaz, az időugró visszajuttatásáért megérdemelsz egy mágikus ereklyetartót, amelyben annyi halál ereklyét őrizhetsz, amennyit csak akarsz.
Harry viszonozta az alattomos mosolygást. Mordekaius félbehagyta a leltározást, és buzgón hozzálátott, hogy elkészítse a halál ereklyetartót titokzatos és furcsa kinézetű vevője számára.
Másnap levelet kaptam Voldemorttól, aki utasított, hogy azonnal menjek el a Mágiaügyi Minisztériumba, mivel bonyodalmak keletkeztek a Varázsbűn-üldözési Főosztályon számon tartott halálfalók aktái között. Megkért, hogy gondoskodjak arról, hogy a követői biztosítva legyenek az aurorok előtt, és ne lehessen rájuk terelni semmiféle gyanút. Aznap Cornelius Caramel állófogadást rendezett az átriumban az elődje, Millicent Bagnold tiszteletére, aki ellátogatott a minisztériumba. Én és az ifjú Bartemius Kupor képviseltük azokat a halálfalókat, akik kémkedtek Voldemortnak. Semmiről nem tudtam, hogy a férjuram mire készül aznap, ahogy azzal sem voltam tisztában, hogy kiket védelmezek valójában. Bellatrix őt bízta meg, hogy juttassa el hozzám az élő-halál esszenciával elegyített vörösbort, amelyet a születésnapomra szánt nekem Voldemort. Mielőtt kezdetét vette volna az ünnepség, Bellatrix a Nagyúr kastélyának alagsorában készítette a halálos bájitalt. Egy nagy üstben forralta, keverte-kavarta a mérget, amit aztán a borosüvegbe öntött. Amióta csatlakozott hozzánk, eltökélt szándéka volt, hogy félre állít engem az útból, hogy senki és semmi ne akadályozza abban, hogy Voldemort teljes mértékben a kegyeibe fogadja őt. Miután titokban elkészült magához hívta Bartyt, aki mit sem sejtve engedelmeskedett a gonosz boszorkány akaratának.
- Végre itt vagy, Bartemius - fordult feléje kárörvendő arckifejezéssel.
- Miben lehetek a segítségedre, Bellatrix? - kérdezte.
- Amikor megérkezel a minisztériumba, add át ezt az üveg bort a Nagyúr nejének. Pont ma van a születésnapja. Voldemort küldi az italt meglepetés gyanánt, s engem bízott meg a feladattal, de én jobban örülnék neki, ha te adnád oda Laylának az ajándékot. Benned jobban megbízik, ugyanis ha tőlem kapná, azt hinné, hogy mérget kevertem a borba.
- Rendben. Számíthatsz rám - felelte - és elvette az üveget az asztalról.
- Ha véget ér a fogadás, feltétlenül értesíts! - figyelmeztette a nő szigorúan.
- A Nagyúr biztos akar lenni abban, hogy minden követője becsülettel részt vett a sárvérűek ellen indított támadásban, és sikeresen végeztek a kijelölt hivatali célpontokkal is.
Barty mosolyogva bólintott, majd megkérdezte:
- A Nagyúr zokon venné, ha egy kicsit megkóstolnám ezt az itókát? A felesége egymaga úgysem képes meginni egy egész üveg piát.
- A Nagyúr szigorúan megparancsolta, hogy az asszonyának ígért italból senki egyetlen kortyot sem ihat! - förmedt rá ingerülten - és fenyegetően rászegezte pálcáját a férfira.
- Csak egy kupicával! - hízelgett Barty, mire Bellatrix egy varázslattal rázárta az ajtót, és erős bűbájjal levédte a szobát, hogy a gazember véletlenül se tudjon újra benyitni hozzá.
Délután három körül Caramel pohárköszöntőt mondott, és megkezdődött a Bagnold tiszteletére rendezett ünnepség. Az átriumban tucatnyi kerek asztal volt bőségesen megterítve, amelyekre gyönyörű, hófehér abroszokat helyeztek. Legalább hetven auror vett részt az állófogadáson, köztük Voldemort besúgói is, akik csak a megfelelő időre és a parancsszóra vártak, hogy orvul támadhassák meg a gyanútlan mágusokat. Az egyik kandalló tüzében megjelent Harry, s az összecsapások kezdetéig elvegyült a tömegben, miközben fürkészve körbejáratta szemeit az előcsarnokban, hogy a jelenlévők között vagyok-e. Hogy honnan tudott a meglepetésszerű támadásról? Amíg Mordekaius a halál ereklyetartót készítette neki, éles füleivel hallotta, amint a boltban dolgozó halálfalók arról suttogtak egymás között, hogy a Sötét Nagyúr másnap harcba hívja csatlósait, és lecsap riválisaira először a minisztériumban, aztán pedig a Roxfortban. Harry gyanította, hogy Voldemort parancsára eljövök a fogadásra, ezért jobbnak látta először ide jönni, hogy védelmezhessen harc közben. Nem sokkal ezután megérkezett az ifjabb Bartemius, és átnyújtotta nekem az ajándékot.
- Üdv, Layla! - köszöntött tisztelettudóan. - Voldemort Nagyúr a születésnapod alkalmából küldte neked ezt az üveg, finom borocskát. Fogyaszd jó egészséggel!
- Köszönöm, Barty - mondtam szelíden, majd hozzátettem:
- Kérlek, mondd meg a férjemnek, hogy a fogadás után nem térek haza, hanem visszamegyek a Roxfortba. Megígérem azonban, hogy karácsonyra otthon leszek, de szeretném az ünnepeket a Denem birtokon tölteni.
- Feltétlenül megmondom a Nagyúrnak, hogy mit kívánsz tőle - válaszolta csábosan mosolyogva. - Az ünnepség végén rögtön elhoppanálok a kastélyába, és mindent közölni fogok vele.
Én helyeslően bólintottam, mire Barty lovagiasan fejet hajtott és távozott. Kibontottam a piros csokorszalagot, és felnyitottam az üveget. A bornak kellemes, édes illata volt, így nem gyanakodtam rá, hogy méreg van benne. Az ünnepség alatt az utolsó cseppig elfogyasztottam, ugyanis egy varázsbor esetén soha nem száll az ember fejébe az alkohol. Ha a harcok után visszatértem volna Voldemorthoz, akkor azzal magyarázta volna a történteket, hogy a Mágiaügyi Minisztérium benne minden varázslóval és boszorkánnyal az áruló sárvérűek főhadiszállása, akik megvetik az aranyvérűek tisztaságát, és titkon háborúra készültek ellenünk Albus Dumbledore vezetésével, aki a Roxfortból irányítja követőit és mozgatja a szálakat a háttérben. Erről a harcról rajtam kívül minden halálfaló tudott, még Bartemius is, aki mielőtt átadta volna nekem a mérgezett italt, nyelvét kiöltve és nyálát csorgatva úgy vágyott rá, hogy ihasson belőle, mint a hippogriff a döglött menyétre. Ha tudná, milyen szerencséje volt, hogy nem hörpintett fel egyetlen kortyot sem a borból. Az ünnepség alatt Dolores Umbridge, a Wizengamot egyik kiemelkedő tagja lehívott az egyes szintre a Miniszteri Hivatalba, ahol megkért, hogy a Titkárságon végezzek el pár adminisztrációs munkát. Ez a nő tartott nyílván engem és az uramat Tom Marvolo Denemként. A házasságkötésünkről, sőt még az eljegyzésünkről és a Denem birtokról is ő készített aktát, amelyet ezen az osztályon tároltak minden más mágus személyes adataival együtt. A minisztérium számon tartott minden egyes varázslót, aki angol állampolgár volt, így előttük bizonyos mértékig még Voldemort is nyitott könyv volt. Ám a lelkében rejlő sötétséget és egész valóját azonban csak én ismertem, senki más. Dolores soha nem kedvelt, valahol lenézett a sárvérűségem miatt, és szégyenként tekintett rám, amiért házasságon kívül születtem. Valahányszor megbízott valamiféle papírmunkával, az mindig egy halom ír okmányt jelentett. Tizennégy évig, amíg vissza nem tértem a Roxfortba tanárként, a minisztérium Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályán dolgoztam. Azon belül is a Kísérleti Bűbájok Bizottságában. Az az időszak számomra borzalmas volt. Úgy éreztem, mintha a varázslók börtönébe lettem volna bezárva végtelen időkre. Umbridge ezúttal is gondoskodott róla, hogy nyakig merüljek az adminisztrációs munkába. Az egyik kisasztalnál bajmolódtam velük, miközben éles fájdalom hasított a gyomromba és erős szédülés fogott el. Tíz percig tovább folytattam a munkát. Végül nem bírtam tovább, és felálltam a székből.
- Nem adtam rá engedélyt, hogy elhagyja a termet, Layla! - szólt rám Umbridge mogorván, amikor meglátta, hogy az ajtó felé indulok.
- Elnézést, de nem érzem jól magam. Muszáj kimennem a mellékhelyiségbe - feleltem, és hirtelen a falnak dőltem.
- Mondja, magát ennyire elkényeztette a férje? - gúnyolódott. - Látszik, hogy úgy kezelte akár egy királynőt, aki egy enyhe rosszullét esetén képtelen ülve maradni és végezni a munkáját! Képzelje, hogy én náthás betegen is bejárok a minisztériumba és tizenkét órázok!
- Hagyjon engem békén! Nem látja, hogy komolyan rosszul vagyok?! - vágtam vissza dühösen, és kimentem a teremből.
Az átriumban még tartott az állófogadás, amikor felértem az egyik lifttel. Ott besiettem a legközelebbi mosdóba, de amint a csap fölé hajoltam olyan iszonyatos émelygés fogott el, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és elvágódtam. Az utolsó pillanatban elkapott valaki. A születésem napján felvettem a Harrytől kapott arany nyakláncot, amelynek segítségével mindig kapcsolatba tudott kerülni velem. Ennek segítségével mondhatni nyomon követett. Mikor magamhoz tértem a hirtelen jött ájulásból, nyomban felismertem az arcát, homlokából kitüremkedő kecskeszarvait és égkék szemeit, amelyekkel kedvesen nézett rám.
- Jedusor? Te, hogy kerülsz ide? Ezer éve nem láttalak - szólaltam meg nehézkésen, de nem volt erőm ahhoz, hogy legalább az orcáját megsimíthassam.
- Layla! Mi történt veled? - kérdezte feszülten, majd a homlokomra helyezte a kezét. - Lázad van!
- Ennyire rosszul vagyok? - kérdeztem bágyatagon, de megörülve a jelenlétének lelkileg sokkal jobban éreztem magam.
- Mit ettél vagy ittál a fogadáson? - faggatott.
- Ásványvízen kívül csak egy üveg vörös bort.
- Mérget itattak veled - vélte biztos meggyőződéssel. - Ha nem kapsz időben ellenbájitalt, akkor meghalsz.
- Voldemort elárult engem? - nyögtem zihálva, s könnyek szöktek a szemembe.
- Nincs arra már idő, hogy az Ispotályba vigyelek. Visszamegyünk a Roxfortba - mondta, azzal hátára vett és az ördögvillát elővéve percek alatt ott termett velem az iskolában.
A prefektusi fürdőbe vitt, ahol rám adott egy fürdőköpenyt és egy üstben különböző növényekből bájitalt kevert. Kisszékre ült, miközben a csapokból engedte a kellemes, meleg fürdővizet. Én a kád porcelánjának dőlve úgy vártam, hogy elkészüljön a főzettel, mint a beteg az orvosát, hogy beadja neki az orvosságot. Harry nem szólt semmit, csak fürge mozdulatokkal kavargatta a fűszagú löttyöt, mígnem elkészült vele. Egy adagot pohárba öntött belőle, és oda sétált hozzám a kádhoz.
- Idd meg! Ez majd segít - mondta - és elém tartotta a poharat.
- Köszönöm - feleltem mosolyogva, s remegő kézzel megfogtam a poharat.
Harry merően figyelt, amíg fogvacogva ki nem ittam a bájitalt az utolsó cseppig. Kisvártatva megkérdezte:
- Hogy érzed magad?
- Egy kicsit jobban. Kösz, hogy megmentettél, Harry - válaszoltam meleg hangon, s ő erre elképedve meredt rám.
- Harry - ismételtem meg a nevét - tudom, hogy Harrynek hívnak. Harry Potter. Ez az igazi neved.
- Honnan tudtad meg, hogy így hívnak? - kérdezte - és szégyenkezve elfordult.
- Az időugróval, amit egykoron nekem adtál, egyszer jártam a jövőben, és ott megtudtam, ki vagy valójában. Számomra a Jedusor név olyan, mint amikor a férjem Voldemortnak nevezi magát. De úgy látom, hogy te nem egészen az a Harry Potter vagy, akit egy nap megismer majd a világ. Te valaki más vagy. Valaki, akit egyedül én fogok csak ismerni.
- Ha akarod, a kedvedért Harry Potter is lehetek - mondta - és mögém állva kezeit a vállaimra helyezte.
- Szeretném, ha ő lennél - feleltem, majd ezt mondtam:
- Nem hittem volna, hogy pont a születésnapomon megpróbálja valaki a halálomat okozni.
- Ne haragudj! Erről nem tudtam.
- Semmi baj.
Harry előkapta pálcáját, és elém varázsolt egy halformájú vízköpőt, amely anyagát tekintve erős műanyagból készült. A szája kinyílt, és egy marékra való, minden ízű drazsé potyogott ki belőle.
- Boldog születésnapot - szólt kedveskedően - és hátulról átkarolva hozzám simult.
- Ez nagyon szép ajándék, Harry. Örülök, hogy gondoltál rám - feleltem - és magamhoz vettem a tátogó halfigurát.
Ő mosolyogva bólintott. A következő percben riadtság fogott el, s így szóltam:
- Merlin szakálla! - mondtam - s számhoz emeltem a kezemet.
- Valami baj van? - nézett rám Harry csodálkozva.
- Amikor megkaptam a bort, megkértem az egyik halálfalót, hogy tudassa Voldemorttal, hogy visszajövök a Roxfortba. Bartemius el fogja árulni a férjemnek, hol vagyok. Vallani fog neki.
A nyakláncomon függő fekete szarv, amelyre egy arany kígyó tekeredett, egyszer csak sárgán fényleni kezdett és villogott, mint egy tűzjelző. Harry szomorkás arccal ezt felelte:
- Már vallott is.
- Voldemort most már tudja, hogy a Roxfortban vagyok. Azonnal el kell tűnnöm innen. El kell menekülnöm, mielőtt bárkit értem küld - mondtam keserűen, s ő kezét nyújtva felém így szólt:
- Gyere velem, és Voldemort sosem talál rád! Mellettem biztonságban leszel.
Egy percig haboztam, aztán megfogtam Harry kezét, aki ismét elővette az ördögvillát, és percek alatt egy bokorösvények rengetegéből álló labirintusban találtuk magunkat. Épp jókor, mivel Voldemort csakugyan értem küldte a kegyeltjét, Bellatrixot, és még néhány halálfalót, akik egy volt-nincs szekrény segítségével hamarosan megjelentek a kastélyban. A hálókörletben maradt medálom segítségével, amelyben Mary lelke lakozott, üldözőim csakhamar a nyomunkba értek. Az ösvénylabirintust keresztül-kasul körbe járták, és a boszorkány vezetésével végül ránk bukkantak.
- Most mi tévők legyünk? - kérdeztem - és hallottam, amint ellenségeink egyre jobban közeledtek felénk.
- Ne félj! Van nálam egy-két hatásos varázsfegyver - mondta kimérten és az ördögvillával támadó állasba helyezkedett.
A szemközti ösvényfal mögül váratlanul előbukkant négy halálfaló, akik pálcájukat elővéve támadni készültek. Bellatrix cselszövéséről nem tudtak, ezért csak Harryvel állt szándékukban végezni, engem pedig épségben visszajuttatni Voldemorthoz a londoni kastélyba. Harry fogta az ördögvillát, amelynek hegyes végeiből tűzcsóvák lövelltek ki, és egy szempillantás alatt lángba borították a körülöttünk lévő ösvénysorokat. Azok négyen próbálták eloltani a heves tüzet, és Harry ekkor elővette a Mordekaiustól kapott halál ereklyetartót, amelyből méregzöld fény szállt fel. Ellenfeleink elejtették pálcáikat, és földre rogytak. Közben megérkezett a küzdelem színterére Bellatrix, a Nagyúr legfőbb cinkosa, Phil kíséretében. Az égő bokrok között nem látott meg azonnal, így váratlanul érte a támadás. Harry csöndben kimondott egy varázsigét, amellyel kiverte Bellatrix kezéből Mary horcruxát. A medál a levegőbe emelkedve Voldemort nagyanyjának arcát rajzolta ki a tűz fölött. Akkor először láttam meg a medálomba rejtőzött lélekdarabot, amely hosszú éveken át manipulált a döntéseimben. Harry az ördögvillát hozzáütötte a medálhoz, majd lenyomta a földre, és a villa hegyeit beledöfte a szív alakú talizmánba. Mary felordított, mint egy démon öregasszony Dante poklából, és a medál apró darabokra törve elhamvadt az ereklyetartóból kibocsátott zöld fényben. A boszorkány egy utolsó sikollyal fekete füstté változott, és szertefoszlott a levegőben. Harry egy hirtelen mozdulattal megpendítette az ereklyetartóhoz függesztett fémláncot, mire testét körülvette a zöld fényesség, és a magasba emelkedve eltűnt, akár egy szellem. A következő percben megjelent Phil és Bellatrix. Voldemort kegyeltjének elakadt a szava, amikor meglátott.
- Ez nem lehet! - morogta elszörnyedve. - Hogy élhette túl? Ki mentette meg?!
- Bellatrix! - kiáltottam - s észrevettem, hogy Harry eltűnt mellőlem, mint a kámfor.
Mintha elvarázsolta volna saját magát, vagy hoppanált a tűzvész közben. Phil éppen ki akarta mondani rám a kínzás átkot, de Bellatrix lefogta a kezét, s felém fordult:
- El akarsz szökni a Nagyúr elől? - kérdezte gyűlölködve.
- Te küldted nekem a mérgezett bort, igaz? - kérdeztem vissza ingerülten.
- Elismerem, eszes mágus vagy. Mondd, ki segített rajtad?
- Magamon segítettem - válaszoltam - s erre ő gonoszan felkacagott.
- Hazudsz! Nem lett volna annyi időd, hogy visszatérj a Roxfortba. Ki mentette meg a nyomorult életedet?!
- Te, és Voldemort egy követ fújtok! Most már minden világossá vált számomra!
- Mi legyen vele, Bellatrix? - szólt közbe Phil - miközben pálcáját kitartóan reám szegezte.
A boszorkány egy percig szótlanul és meredten nézett, aztán így válaszolt:
- Csak azért hagylak életben, mert tudom, hogy a Nagyúr mást sosem választana ki arra, hogy utódot szüljön neki. Ám a történtek után többé nem kerülhetsz a szeme elé. Felajánlok neked egy lehetőséget.
- Mire készülsz, te kígyó?! - vágtam vissza dühödten, és feszülten előre szegeztem a pálcámat.
Bellatrix elém lépett, s kimérten így szólt:
- Tűnj el, Layla! Menekülj, és hagyd el a varázsvilágot, hogy Voldemort ne is lásson téged többé!
Én utálkozva farkasszemet néztem ellenfeleimmel, majd hátat fordítva elindultam a vaksötét labirintusban. Mostantól csak Harry létezett számomra, akivel reméltem, hogy mihamarabb újra találkozni fogok. Innentől kezdve arra vágytam, hogy vele éljek át minden izgalmas kalandot a varázs és a mugli világban egyaránt.