14. fejezet
A baziliszkusz tojás
Dumbledore professzor aznap kihirdette a győztesek neveit. Mi a legelsők között voltunk. Nem foglalkoztam vele, hogy a negyvennyolc versenyzőből hányan estek ki, és hányan maradtak játékban, de jóval többen voltak, akik nem tudták teljesíteni a próbát. A második próbát a karácsonyi szünet utáni időszakra halasztották, hogy a roxfortos diákoknak legyen idejük összebarátkozni a külföldi tanulókkal. A Trimágus Tusa megrendezése miatt idén is karácsonyi bált rendeztek, amelyen most már mi is részt vehettünk. A tanítás közben folytatódott a szokásos mederben. Egész nap a tankönyveket bújtam, és rendszeresen részt vettem a különelőadásokon, amelyek kiegészítők voltak az év végi vizsgákhoz. Tomnak ez volt az utolsó éve, és kötelező volt letennie a Ravasz szintű szigorlatot, hogy diplomát kapjon. Egy nap éjjel kettőig tanult az ágyban. Az éjjeliszekrényén egy viaszgyertya állt. Merrythought professzor tantárgyára készült, akinél másnap zárthelyit kellett írnia. A gyertya lángja hirtelen kialudt, és egy fekete füstgomolyag szállt be az ablakon. Tom döbbenten kelt fel az ágyból, mert megjelent előtte Mordekaius.
- Sajnálom, hogy ilyen késői órában zavarlak, de tájékoztatni akarlak néhány fontos dologról - szólalt meg a sötét mágus ravaszkásan.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte Tom kimérten.
- Láttam a jövődet - mondta, mire Tom csodálkozva felvonta szemöldökét.
- Az időben senki nem tud előre ugrani - csóválta a fejét tiltakozva.
- Tévedsz, Voldemort - folytatta kajánul. - Én létrehoztam egy olyan eszközt, amelynek a segítségével bárkiről láthatok egy lehetséges jövőt. Egy nap el fog jönni a méltó ellenfeled, akivel szemben vereséget fogsz szenvedni, hacsak nem játszod ki harc közben. Ha azonban elveszíted a küzdelmet, akkor az egyetlen esélyed, ha utódod születik. A végső csatára 1998-ban fog sor kerülni.
- Mikor fog eljönni ez a bizonyos ellenfél? - kérdezte.
- Az ellenséged 1980-ban fog világra jönni - mondta. - Az illető egy sárvérű mágus, aki a halálod után a világ legnagyobb varázslója lesz és három utóddal fog büszkélkedni. A neve Harry Potter.
- Ha a legfőbb ellenségem 1980-ban születik meg, akkor miért az utódnemzéstől függ a győzelmem?
- Gyermeked addig nem születhet, amíg Harry Potter második ivadéka meg nem fogan. Az pedig 2006-ban fog bekövetkezni. Az ő fiának neve Albus Perselus Potter lesz.
- Ha veszítek, akkor már rég halott leszek! Ha győzelmet aratok Harry Potter felett utódom már nem születhet, hiszen addigra nyolcvan éves leszek! - értetlenkedett ingerülten.
- Nem kell félned - nyugtatgatta Mordekaius, aki gondoskodott róla, hogy a párbeszédüket senki ne hallja a hálókörletben. - A tőlem kapott juhar pálca segítségével létre tudsz hozni egy magzatőrző varázslatot. Ezáltal az utódod akkor születik meg, amikor akarod. Ha elbuksz, akkor segítek, hogy a fiad a halálod után nyolc évvel később megszülessen, és gondoskodok a felneveléséről. Layla miatt ne aggódj. Vigyázok az életére, amely hosszabb lesz ötszáz évnél is. Ő kilencven esztendősen is gyönyörű szép és életerős lesz, mint húsz esztendős korában. A gyermekednek azonban most kell megfogannia, mert később nem lesz rá esélyed, hogy ezt megtedd. A védelméről szintén neked kell gondoskodnod, hogy 2006-ig életben maradjon. Ha győzöl a tusán, akkor megmondom neked hol találod a harmadik horcruxot. Bízz bennem, és tekints engem a mentorodnak, ifjú Voldemort!
- Ha megvalósul mindaz, amit mondtál, mi lesz a fiam sorsa? - kérdezte lesütött szemmel.
- Azt még én sem tudom - felelte. - A fiad jövőjéről akkor fogok reális képet látni, ha Harry Potter második fiával egy időben megszületik egy biztonságos helyen, hogy senki ne tudjon a létezéséről. Addig azonban ne feledd, Voldemort, hogy ez az egyetlen esélyed!
Azzal Mordekaius eltűnt a füstben, és elhagyta a Roxfortot. Tom kimerülten feküdt vissza az ágyba, és elhatározta, hogy a karácsonyi bálon mindenáron megnemzi későn születő utódját.
December elején lehullott az első hó, és zord hideg tombolt. Szerettem a telet. Valahányszor kitekintettem a klubhelyiségünk ablakán örömmel néztem, ahogy a hatalmas hópelyhek szállingóztak, és beborították az iskola környékét. A karácsonyi bált szokásosan a nagyteremben tartották. Aznap délután azon tűnődtem, hogy mit vegyek fel a bálra, mivel nem volt dísztalárom. Azt pedig csak Madam Malkin Talárszabászatában lehetett venni az Abszol úton. Végül kikértem Tom véleményét, aki a következőt javasolta:
- Vedd fel azt a talárt, amelyet a Roxmorts faluban vettem neked - mondta.
- A karácsonyi bálra illik az a darab? - kérdeztem kicsit bizonytalanul.
- Szerinted én mit fogok felvenni? - kérdezett vissza kacagva. - Az iskolai egyenruhámat.
- Hát, jó - fogadtam el a javaslatát. - Végül is minek kell annyira kicsípnünk magunkat.
- Na, látod. Vedd fel hozzá a medálodat, hogy még csinosabb legyél - mondta. - Az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Nagyon várom, hogy táncolhassak veled.
- Én nem vagyok jó táncos, de úgyis te fogsz vezetni - válaszoltam mosolyogva, mire ő magához húzott és a nyakamba csókolt.
Este tízkor megkezdődött a bál a nagyteremben. A roxfortos diákok és a külföldi vendégek már az előtérben vidáman társalogtak egymással. Én sietve felvettem az aranyszegélyű taláromat, és igyekeztem a bálterembe. Tom az ajtó előtt várakozott. Amikor meglátott elbűvölten, így bókolt:
- Még sohasem láttalak ilyen gyönyörűnek, Layla - mondta, és lovagiasan felkért táncolni.
Karon fogva csatlakoztunk a többiekhez és besétáltunk a nagyterembe, ahol a tanárok és a zenekar látványa fogadott minket. Az egész helyiség úgy nézett ki belülről, mint egy jégdiszkó. A hagyományhoz hűen a Trimágus Tusa versenyzőinek kellett megnyitniuk a bált. Filius Flitwick professzor úr vezénylésével a diákzenekar játszani kezdett egy kellemes dallamot. Tom mosolygós arccal megfogott a derekamnál, és kezdésre táncolni kezdtünk. Ügyesen táncolt, és jó ritmusérzékkel rendelkezett, így tudtam vele lépést tartani. Életem legszebb karácsonyát éltem át azon az estén. Amikor a külföldi vendégek által hozott pop-rock együttes egy vad ütemű ritmusba fogott, különféle táncokat kezdtünk járni. Keringőztünk, tangóztunk és játékosan ide-oda szökdécseltünk. Mi egyedien táncoltunk, ezért nemcsak öltözékünkkel, hanem viselkedésünkkel is különcöknek számítottunk a többiek szemében. Mindenki kinézett minket az egyszerű öltözetünk miatt, és egymás közt suttogva rosszalló megjegyzéseket tettek a táncstílusunkra. Ám ezekkel mit sem törődtünk, csak egymásnak örültünk a bálozás alatt. A diszkózás éjjel kettő körül lassúcska zenébe fogott. Tom tánc közben magához ölelt, és ráhajtotta fejét az enyémre.
- Nem vagy még álmos? - kérdezte halkan.
- Egy kicsit - feleltem.
- Felmenjünk a hálókörletbe?
- Igen - mondtam, és kézen fogva kiballagtunk a nagyteremből, ahol már alig lézengett néhány diák és vendég.
Az alagsori folyosón ballagtunk, amikor váratlanul megjelent előttünk a Szükség Szobája.
- Benézzünk a titkos szobába?
- Rendben - feleltem, és beléptünk a varázslatos helyiségbe.
Csodás látvány tárult a szemünk elé. A sárkánytojásokkal körülvett kandalló helyett egy szép baldachinos ágyat láttunk, amelyet mindkét oldalról égő gyertyák és illatos virágok díszítettek. Tom csábosan rám mosolygott, majd így szólt:
- Mi lenne, ha itt töltenénk az éjszakát? Ez az ágy sokkal kényelmesebb, mint a hálókörletben levő fekhely.
- Szerintem is sokkal jobb itt aludni - feleltem beleegyezően, mire Tom oldalról átkarolt.
Lefeküdtem a kényelmes, puha ágyra, és Tom fölém hajolva megcsókolt. Olyan szenvedélyes vágy kerített hatalmába, amelynek képtelen voltam ellenállni. Mary Denem a nyakamban lévő horcrux segítségével képes volt hatni rám, és heves vonzódást kelteni bennem az unokája iránt. Tom elővette varázspálcáját és egy suhintással betakart minket a meleg gyapjútakaróval. A szép talárunkban lettünk egymáséi, és lángoló szerelemmel váltottunk szüntelenül csókokat, miközben szorosan összeölelkeztünk. A medálban lüktető fekete és méregzöld füstgomolyag hirtelen kiszállt és Mary alakját öltötte fel. Mindketten éreztük a jelenlétét, de nem tettünk ellene semmit. A boszorkány Tom háta mögé kúszott, és a következő szavakat intézte hozzá:
- Eljött az ideje, hogy tiéd legyen a lány, Voldemort - mondta kimérten. - Te és a fiad egy nap a világ leghatalmasabb varázslói lesztek. A neveteket rettegni fogja minden aranyvérű, sárvérű és mugli. Hamarosan uralkodni fogsz az egész varázsvilág fölött, és az utódod kezében lesz minden mágikus erő.
E szavakkal visszaköltözött a medálba, és Tom kimerülten simult fejével az arcomhoz. Én megsimogattam a fejét és így szóltam:
- Szeretlek, Voldemort.
- Én is téged, Layla - mondta álmosan, és nemsokára elnyomott minket az álom.
A karácsonyi szünet után kezdetét vette a Trimágus Tusa második próbája. A tusa résztvevői és a három iskola összes diákja összesereglett a nagyteremben, ahol ebédidő alatt Dumbledore professzor tájékoztatta a versenyzőket a feladatról.
- Üdvözlök minden kedves jelenlévőt, és kívánok a versenyben maradt bajnokoknak sok sikert a második próbához! - köszöntötte a hallgatóságot, majd így folytatta:
- A holnapi napon aranytojásokat kell felkutatni, amelyeket a minisztériumból meghívott aurorok az iskola területén rejtettek el vagy a Tiltott Rengetegben vagy a Fekete tóban. A próba teljesítésére negyven perc áll rendelkezésetekre. Az ott rejlő lények meg fogják nehezíteni a feladat elvégzését, ezért ajánlom, hogy mindenki legyen óvatos és lehetőleg elkerülje a halálveszélyt. A legvégső próbára egy hónap múlva fog sor kerülni.
A következő nap reggel fél hétkor csörgött az ébresztő órám. A próbák mindig nagyon korán kezdődtek, amelyekre teljesen kipihenten kellett menni. Amikor kiléptem a klubhelyiségünk ajtaján megláttam Tomot, aki már türelmetlenül várt rám.
- Hol késlekedtél idáig? - kérdezte bosszúsan.
- Bocs, hogy megvárakoztattalak, de kicsit fáradtnak érzem magam - feleltem, és elmosolyodva megkérdezte:
- Szokott mostanában hányingered lenni?
- Nem, miért? - kérdeztem csodálkozva.
- Nem érdekes - felelte, aztán kezét nyújtotta felém, és kiballagtunk az iskola elé.
Odakint beálltunk az iskolánkhoz tartozó versenyzők sorába, és vezényszóra nekivágtunk a Tiltott Rengetegnek. Minden diák más irányba indult. Mi az erdő közepéig vándoroltunk. A sűrűben olyan sötét volt a lombos fák árnyéka miatt, hogy olyan volt, mintha már este lenne. Gyaloglás közben apró mocorgásokat kezdtünk érezni a lábunk alatt. Döbbenten magunk elé néztünk, és láttuk, hogy ezernyi pók hemzseg a fűben. A látványtól iszonyatos undor fogott el.
- Remélem, nem egy pókfészekbe kerültünk? - kérdeztem, és Tom így válaszolt:
- Ez az acromantula búvóhelye - felelte, és elővette pálcáját.
- Arról a pókról beszélsz, amelyik előbújt a Titkok Kamrájából?
Tom bólintott, és lassú léptekben előre sietett, hogy körbenézzen a terepen. Miután úgy látta, hogy biztonságos intett, hogy kövessem.
- Miért rohanunk egyenesen a gyilkos bestia hálójába? - néztem rá értetlenül, ahogy a pókhálós fák között bandukoltunk.
- Ha az egyik tojás itt van elrejtve, akkor meg kell kockáztatnunk belépni a ragadozó vackába - felelte, és előre szegezte pálcáját.
A következő pillanatban fehér színű, nyálkás fonalak ereszkedtek le a fák tetejéről. A nyálka, amint rátapadt a versenytalárunkra felismertük, hogy friss pókháló.
- Készüljünk fel a póktámadásra - mondta Tom, és szorosan maga mellé húzott.
- Milyen átkot ismersz a pókok ellen? - kérdeztem feszülten.
- Egyetlen átok létezik ellenük, amelyet csak azok ismernek, akik tájékozottak a sötét varázslatok terén.
Szavai kissé megnyugtattak, miközben árgus szemmel figyeltük melyik irányból várható támadás. Ekkor hirtelen két akkora pók termett előttünk a szemközti fáról, hogy majdnem szívgörcsöt kaptam. Méretre olyan nagyok voltak, mint a sárkánykígyók. Szőrős lábaikkal mászva közeledtek felénk, és éles csáprágóikkal harapni készültek. Tom utálkozva kimondta ellenük a varázsigét.
- Arania Exhumai! - kiáltotta, és végzett mindkét rovarral.
- Kösz, Tom - mondtam szuszogva. - Ezek borzalmasan ocsmányak voltak.
- A harcnak még nincs vége - válaszolta. - A vezérük itt van a közelben, ezért igyekeznünk kell. Az aranytojás egyértelmű, hogy nincs itt.
Én egyetértően bólintottam, és kézen fogva futásnak eredtünk. Hirtelen újabb pókhálók jelentek meg előttünk, majd erős csápok ragadtak meg minket. Hatalmas, fekete pókok körbetekerték a testünket nyúlós hálóikkal, és felrántottak minket a fák közé. Mérgüket belénk fecskendezték, aminek következtében kábultan lógtunk az óriási pókhálóban, mint a terítékre került legyek.
Eközben Luben Krum és Julien Niel a kentaurok vadászterületén jártak. Nem sejtették, hogy közel merészkedtek az óriásokhoz, akik agresszívabbak és veszélyesebbek voltak a vérfarkasoknál is. Útközben Julien így szólt barátjához:
- Az idei Trimágus Tusa állítólag nehezebb az elsőhöz képest. Nem garantált, hogy győzni fogunk a versenyen.
- Édesapám azt tanította nekem, hogy minden veszélyhelyzetben tartsak ki, legyek bátor a próbán és mindent megtegyek annak érdekében, hogy bajnok legyek - felelte bölcsen.
Luben természetét örökölte fia, Viktor, aki hozzá hasonlóan merész és szívós alkat volt. Váratlanul patadobogás ütötte meg a fülüket. A két cimbora meredten hátra fordult, és egy csapatnyi kentaur sorakozott fel mögöttük. A kezükben kifeszített íjakkal lőni készültek.
- Kelepcébe sétáltunk - jegyezte meg Julien, ám Luben nem esett kétségbe az ellenség láttán.
- Everten Static! - kiáltotta, és a lefegyverző bűbájjal kiverte valamennyi kezéből az íját.
A kentaurok összenéztek, és vad üvöltéssel vágtázni kezdtek feléjük. Ekkor Julien alkalmazott egy varázslatot.
- Immobilus! - mondta, és pálcájának intésével támadóik mozdulatlanul álltak a közelükben.
- Szép volt - dicsérte meg Luben. - A Roxfortba járó varázslókkal ellentétben mi az eszünket használjuk.
- Fogadok, hogy az aranytojás az óriások birtokában van - felelte Julien, és útjukat vették a sziklás területek felé.
Ez alatt Tom és én feleszméltünk kábultságunkból. Nehézkesen kinyitottam a szemem, és így szóltam hozzá:
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Semmi bajom - válaszolta, és szúrós tekintetét az előttünk lévő faágakra szegezte, amelyek közül előmerészkedett a leghatalmasabb acromantula.
- Két zsákmány került egyszerre a hálómba - morogta a pók és megcsattogtatta csáprágóit.
- Most mi tévők legyünk? - kérdeztem suttogva.
- Nem fogunk egy rovar által meghalni - felelte, mire az acromantula alaposan szemügyre véve őt így szólt:
- Téged ismerlek - meresztette ki éjfekete szemeit. - Te vagy az a gazember, aki megvádolt engem és Hagridot, mondván, hogy ő nyitotta fel a Titkok Kamráját, és én voltam a szörnyeteg, aki megölte a sárvérű lányt.
- Micsoda? - kaptam fel a fejem, és döbbenten Tomra néztem. - Miről beszél ez a pók?
- Ne hallgass rá! - mondta felindultan. - Hazudik!
- Én vagyok az a pók, aki az utazó zsebében érkezett Hagridhoz - folytatta az acromantula. - A kamrában rejtőző szörnyeteg egy baziliszkusz, amelytől fajtám minden tagja retteg. Hagrid megpróbált megvédeni, de te orvul rám támadtál és végezni akartál velem. A kastély összes varázslóját becsaptad, de most végre a karmaim közé kerültél. Ezúttal nem viszed el szárazon, és megfizetsz minden gonoszságodért!
Azzal felmászott a hálóra és magához hívta kölykeit, amelyek közrefogtak csápjaikkal.
- Végignézheted, ahogy a szíved választottját elevenen felfalják a barátaim - morogta, és én elkeseredetten kiáltozni kezdtem.
- Segíts, Tom! Kérlek, segíts! - üvöltöttem sírva fakadtan.
Tom behunyta szemét és egy furcsa nyelven kezdett beszélni. Két percig mormolt szüntelenül, amelynek következtében egyre jobban felhergelte a pókokat. Az utolsó pillanatban mély morajlás hallatszott a föld alól. Az acromantulák leereszkedtek a hálóikon a földre. Hirtelen megrepedezett a talaj, és egy hatalmas szörnyetegkígyó tört fel a mélyből. Borzalmas kinézete volt, és fülrepesztő visítással egymás után kapta be a menekülő pókokat. Éles agyaraival megzabálta mindet. Egyedül a pókok vezére tudott elmenekülni.
- Csukd be a szemed, Layla! - kiáltotta Tom, és én addig nem nyitottam ki a szemem, amíg a kígyó vissza nem kúszott a föld alá.
- Mi volt ez? - kérdeztem verejtékezve, és Tom csak ennyit felelt:
- Egy régi cimborám - mondta, majd hozzá tette:
- Hiszel a póknak?
- Nem - válaszoltam őszintén. - Csak neked hiszek. Hogy hihetnék egy szörnyetegnek?!
Tom megcsókolt, majd elbotorkált velem a közelben levő Fekete tó egyik partszakaszáig.
- Vingardium leviosa - mormolta, és hamarosan egy aranytojás jött fel a víz alól.
Tom pálcájának irányításával egyenesen a lába elé lebegtette a mágikus tárgyat.
- Honnan tudtad, hogy a tojás a vízben van? - kérdeztem.
- Megérzés - felelte mosolyogva, majd így folytatta:
- Biztosra veszem, hogy ismét mi lettünk az elsők, akik megtalálták az elrejtett aranytojást. Irány a Roxfort!
Gyors léptekben haladva próbáltunk minél hamarabb kijutni az erdőből kezünkben az aranytojással. Eközben a két versenyben maradt ellenfelünk, Luben és Julien rálelt az óriások tanyájára. Az óriások nagyon hasonlítottak a barlangi trollokhoz. Csupán annyi eltérés volt köztük, hogy az óriások feje emberszerű volt. Egy nagy tisztáson szárnyasokat és patásokat őriztek, amelyeket a középen lobogó tábortűzön készültek megsütni. A fiatal varázslók elrejtőztek egy szikla mögé, majd Luben így szólt barátjához:
- Az aranytojást a tyúkólban őrzik. Nyílván baromfitojásnak hitték. Nem lesz könnyű hozzájutni.
- Megpróbálom elterelni a figyelmüket, amíg te megszerzed a tojást. Bízzunk benne, hogy beválik a tervünk - mondta Julien és elővette pálcáját.
- Avis! - mormolta halkan, és pálcájából különböző színű madarak röppentek ki.
- Ügyes csel - jegyezte meg Luben mosolyogva, amikor a hatalmas, lomha behemótok ide-oda kapkodni kezdtek a levegőbe a madarak után.
- Menj a tojásért! - intett Julien, és amíg az óriások nem figyeltek Luben bemászott a tyúkólba az aranytojásért.
Ám ahogy kiemelte a mocsokból nem vette észre, hogy egy tyúktojás az oldalához ragadt. A kis madarak egyszer csak elröpültek a tisztásról, és az óriások észrevették a betolakodókat. Fabunkót ragadtak és azokkal akartak lesújtani a két fiúra. Luben támadás közben végrehajtott egy varázslatot.
- Duro! - kiáltotta, és a feldühödött óriások kővé változtak.
Azt remélték, hogy ezáltal sikerült megszabadulniuk tőlük, ám hirtelen előrontott a közeli fák mögül egy barátságos kinézetű kölyökóriás és egyszerre felkapta mindkettőt.
- Már csak ez hiányzott! - morogta Luben. - Ez a szörnyszülött azt hiszi, hogy mi vagyunk a játékszerei.
- Nyisd ki a tojást! - javasolta Julien, miközben ártalmatlan ellenfelük markában szorongatva lépegetett velük a tisztáson.
- Elismerem, hogy sokkal okosabb vagy nálam - mondta, és erős kezével szétnyitotta az aranytojást.
A tojás belsejében buborékok lebegtek, és egy fülsüketítő hang tört fel belőle. Az éles visítástól a kis óriás annyira megrémült, hogy ijedtében elhajította őket a bokrok közé, és fejvesztve elmenekült. Luben és Julien nehézkesen feltápászkodtak, aztán kezet szorítva elindultak vissza a Roxfortba. Kora délutánra beértek minket az iskola ajtaja előtt.
- Hát, ti, hogy kerültök ide? - kérdezte Luben bosszúsan, amikor meglátott minket.
- Mi előbb itt voltunk - vágott vissza Tom pökhendien, és megmutatta nekik a saját aranytojását.
- Hol találtátok meg? - kérdezte Julien kíváncsian.
- A Fekete tóban - feleltem. - Nektek, hogy sikerült megszereznetek a tojást?
- Megküzdöttünk az óriásokkal, és az életünket tettük kockára - válaszolt Luben mogorván, és meglátta az aranytojás oldalához ragadt tyúktojást.
- Vigye el a halálereklyék ura! Aranytyúktojással térünk vissza a Roxfortba?!
- Add ide, majd én leszedem! - lépett hozzá Tom, és óvatosan levette a nyálkától oda ragadt tojást az aranytojás kemény oldaláról.
- Kösz, nagy segítség volt - mondta Julien, és halovány mosolyt csalt az arcára.
- Szívesen, máskor is - felelte Tom, és a tyúktojást a talárzsebébe dugta.
- Mi szükséged van rá? - kérdezte Luben értetlenül.
- Tükörtojást készítek vacsorára a barátnőmnek - mondta ravaszkásan, és oldalról átkarolt.
Azok ketten kacagva vállat vontak, és velünk együtt betértek a suliba, ahol a nagyteremben felmutattuk Dippet igazgató úrnak és Dumbledore professzornak a nehéz küzdelmek árán megszerzett aranytojásokat.