2. fejezet
A mimóza pálca
A szemeimet felnyitottam, és sárgás fényű lángok táncoltak előttem, mintha tűzben állnék. Tom keze olyan erősen szorította az enyémet, hogy kellemetlen sajgást kezdtem érezni. Egyetlen perc leforgása alatt ott találtam magunkat egy kéményalj kellős közepén. Az arcomat belepte a tüsszögésre ingerlő hamu és por. Tom bosszús képpel leporolta talárjáról a piszkot, majd így szólt:
- Itt vagyunk az Abszol úton - mondta. - Tetszett a hoppanálás?
- Érdekes élmény volt számomra, de nem túl veszélyes ez a varázslat? - kérdeztem őszintén.
- Az attól függ, hogy hová akarsz hoppanálni - válaszolta sunyian mosolyogva, s elkalauzolt engem Ollivander varázspálcaboltjához.
Az Abszol úton való császkálás ugyanolyan izgalmas időtöltésnek minősült, mint a Roxfortba lépés. Ez a kicsinyke utca temérdek látnivalóval volt zsúfolásig megtömve, s ha nem sürgetett volna az idő, benéztem volna az összes boltba. Tom egyszer csak megállt a varázspálca készítő boltjának ajtaja előtt, és gavallérosan előre engedett. Belépve a boltba nem láttunk az asztalnál ülni senkit, ezért szólásra nyitottuk ajkainkat.
- Jó napot! - köszöntem, miközben körbejárattam a fejem a boltban, s kísérőm követte a köszönési példámat.
Kisvártatva előjött a pálcás dobozok tornyai közül egy korosodó varázsló, és meleg hangon így szólt:
- Szép jó napot kívánok, későn érkezők! - mosolygott, majd asztalához sétálva ezt kérdezte:
- A tanévkezdés első napján jön el hozzám a Roxfort utolsó olyan tanulója, aki lemaradt a pálca beszerzésének idejéről?
- Az az igazság, uram, hogy csak nekem volna szükségem egy pálcára. A velem jött fiatal úr segített eljutnom az Ön boltjáig - válaszoltam mosolyogva, bár kissé nyugtalanul.
- Nos, nem mondom, hogy könnyű lesz a választás, mivel a varázslók többségének már kiválasztottam a megfelelő varázspálcát. Ám van még néhány, amely lehet, hogy beválik Önnél, kisasszony.
- Köszönöm szépen, uram - feleltem szelíden, és türelmesen várakoztam, amíg Ollivander vissza nem tért négy dobozzal, és az asztalra tette őket.
- Tessék! Válassza ki, amelyiket szimpatikusnak találja - mondta barátságosan, miközben felnyitotta előttem a dobozokat.
Az elém helyezett varázspálcák kinézetre szépen, s különlegesen voltak megmunkálva, olyannyira, hogy még Tom is szemügyre vette őket a hátam mögé állva. Én találomra kezembe vettem a másodikat, aztán Ollivander szavára suhintottam vele egyet a levegőben. A varázspálca piroslani kezdett, ami azt jelentette, hogy elfogadott tulajdonosának.
- Merlin szakálla! - örült meg az öreg varázspálca készítő. - Azelőtt alig találkoztam olyan diákkal, akinek elsőre sikerült volna megtalálnia a neki megfelelő pálcát. Őszintén gratulálok Önnek, kisasszony.
- Köszönöm szépen - feleltem mosolyogva, Tom pedig ezt kérdezte Ollivandertől:
- Miből készült ez a pálca? - érdeklődött irigykedéssel a szemében.
- Ez, kedves, fiatal úr, mimózafából van - adott választ a kérdésére. - Igen ritka pálca, nem sok ilyet látni a választékok között. Erős pálca, ezért nehezen törik.
- Még egyszer mindent nagyon köszönök, uram - feleltem, majd elköszöntem, és Tom kíséretében, meg a mimóza varázspálcával a kezemben távoztam Ollivander boltjából.
Az utcára kilépve ezt kérdeztem tőle:
- Hogyan fogunk visszatérni az iskolába? Ismét hoppanálunk?
- Nem - rázta meg a fejét, le sem véve szemét a pálcámról - ismerek egy jobb megoldást.
E szavakkal megindult az utcasarok irányába, és én szapora léptekben siettem mögötte a Shanda és Shelymesh divatüzletig. Ez a bolt azonban zárva volt. Tom nyugodt mozdulattal elővette a saját pálcáját, mormolt egy varázsigét, és az ajtó kitárult.
- Kösz, hogy elkísértél, és segítettél a varázspálca beszerzésében - köszöntem meg a segítőkészségét barátságos hangon.
- Nem mondtad még el, hogy hívnak - nézett rám hamis ábrázattal, ahogy bóklásztunk a bútorok között.
- Layla Blash a nevem - feleltem.
- A szüleid mágusok?
- Csak édesanyám.
- Az apád mivel foglalkozik a muglik világában? - kérdezősködött.
- Édesapámról semmit nem tudok. Hat hónapos voltam, amikor elhagyott minket. A te szüleid?
- Anyám boszorkány volt - mondta egykedvűen. - Megszült egy árvaházban, mielőtt belehalt az apám elvesztése miatti bánatba. Az apám egy átkozott mugli volt, aki soha nem nézett felém. Remélem, hogy már rég egy koporsóban porladnak a csontjai.
- Én nem gyűlölöm az apámat, de nem is foglalkozok vele. A saját életemet kell irányítanom - mondtam kedvesen mosolyogva.
- Azt jól teszed - mosolyodott el dühös ábrázattal.
Egy kopott, kifakult szekrényhez léptünk, amely félig nyitva állott. Nem volt benne semmi. Üres volt, mint az elmosott teáscsészéből ellopott kristálycukor.
- Utaztál már volt-nincs szekrényben? - érdeklődött, s bemászott a ruhás szekrénybe.
- Számomra minden újdonság, amit a varázsvilágban látok - válaszoltam meleg hangon, és befészkeltem magamat melléje.
A szekrény kissé szűk volt, és nemigen tudtunk mocorogni egymás mellett. Tom óvatosan becsukta az ajtaját, s törökülésbe ereszkedett. Öt-hat perc várakozás után megkérdeztem:
- Meddig kell itt lennünk? Már kezdem magam kényelmetlenül érezni.
Tom nem válaszolt, hanem kinyitotta a szekrényt, és a bútorbolt helyett a Roxfort egyik üres tantermében találtuk magunkat.
- Az ember gyorsan megérkezik oda ahová akar ezzel a hatékony varázseszközzel, igaz? - mosolygott rám, majd kiszálltunk a szekrényből.
- Hogy tudott a szekrény az Abszol útról a Roxfortba repíteni minket?
- Sehogyan. Ez egy másik szekrény, amibe az utazás alatt kerültünk át. Azt javaslom, nézz utána, hogy mi, milyen mágikus képességgel rendelkezik.
Okos beszédére helyeslően bólintottam. Ő pedig elvezetett a könyvtárba, ahonnan előkereste az idei év tankönyveit, és a kezembe adta őket. A könyvtár a negyedik emeleten volt, amelyet este nyolckor szigorúan bezárnak. Mi a záróra előtt öt perccel érkeztünk, így Tomnak volt még ideje különleges varázspálcája segítségével előhalásznia a tankönyveket az olvasnivalók tízezrei közül. Mialatt a kezeimben tartottam a nehéz témájú tantárgyak súlyos könyveit, egy hirtelen gondolat szülte ötlettől vezérelve megkérdeztem:
- Egyszer megmutatod nekem az iskola épületének minden helyiségét?
- Persze, szívesen - felelte, és enyhe csodálkozással az arcán felvonta szemöldökét.
- Kössz - mondtam barátságosan, és átadta nekem az utolsó tankönyvet is.
- Nem túl nehéz?
- Nem, elbírom - válaszoltam, és elhagytuk a könyvtárat, amely bezárta előttünk ajtaját másnap reggelig.
Az emelet folyosóján sétálva Tom felém fordult, és így szólt:
- Holnap az első óránkat Horatius Lumpsluck fogja tartani, aki bájitaltant tanít. Ajánlom, hogy időben ott legyél.
- Az ő tanterme hányadik emeleten található?
- Az alagsorban, ezért a hűvös falakon belül kicsit kellemetlenül fogod érezni magad, viszont ott található a Mardekár ház klubhelyisége is.
- Te hányad éves diák vagy? - érdeklődtem, miután ennyire szóba elegyedtünk egymással.
- Ötöd éves - felelte. - Egy évfolyammal fölötted járok. Lumpsluck együtt tartja a negyed és ötöd éveseknek a bájitaltan órákat.
- Mennyire szigorú ez az ember? - kérdeztem, amikor a folyosó végéhez érkeztünk.
- A vizsgáztatás szempontjából sokat követel, de egyébként szelíd természetű. Mindenkihez barátságos - válaszolta, majd ezzel zárta le a párbeszédünket:
- A házunk klubhelyiségébe csak jelszóval tudsz belépni, de amíg segítek neked a tájékozódásban, nem kell törnöd rajta a fejed.
- Jól van - feleltem beleegyezően, és még megjegyeztem:
- Mivel a mardekárosok klubhelyisége az alagsorban van, akkor közel leszünk Lumpsluck professzor úr bájitaltan terméhez.
Majd egészen suttogva mondta - hogy még közelebb is leszünk egymáshoz -, és szemeit kimeresztve úgy nézett rám, mint egy kígyó a gazellára.
Arcát alaposan szemügyre véve megállapíthattam, hogy Tom tekintete egyáltalán nem szelíd és lágy, hanem éles és szúrós volt, akár a Mardekár ház kígyójelképe. Emellett arcvonásai is árulkodtak valami titokzatos, sötét erőről, amely egyfelől bizonytalanságot, másfelől azonban élénk vonzódást keltett bennem iránta. Tagadhatatlanul jóképű fiú volt, tizenöt éves, mint Edward Miller, aki a hetedik emeleten lévő Griffendél ház hálókörletében már biztosan nyugovóra tért.
Amikor megérkeztünk a házunk klubhelyiségének bejárata előtti kőfalhoz, Tom kimondta a jelszót, és az ajtó parancsszóra kitárult. Egy kőlépcső vezetett a bejárati csarnokba, ahol a különböző évfolyamok diákjainak tanulótermei álltak. Külön a lányoknak, és a fiúknak. A mi évfolyamaink hálókörlete közvetlenül egymás mellett voltak.
- Holnap találkozunk - mondta, s elindult az ötöd évfolyamos fiúk hálótermébe vezető ajtó irányába. Én is elindultam a negyedikes lányok terme felé, és Tom még egy utolsó mondattal búcsút vett tőlem.
- Jó éjt, Layla - nézett rám pislogva, de olyan bájjal az arcán, amely egész éjjel előttem volt álmomban.
- Jó éjt, Tom - feleltem, s széles mosolyra húzódtak vékony ajkaim.
A hálókörletbe lábujjhegyen beléptem, és zajtalanul megágyaztam. Clio cicám hangosan hümmögve úgy aludt az ágyam alatt, mint a tej. A poggyászom gondosan be volt pakolva a nekem szánt éjjeli szekrénybe. Egy muglik világából magammal hozott, közönséges vekkeróra fél kilencet mutatott. A tankönyveket ráhelyeztem az éjjeli szekrény tetejére, és nemsokára álmosan behunytam szemeimet.
Másnap fél hétkor csörgött az ébresztőórám. A sietős készülődés miatt nem volt időm arra, hogy bármelyik mardekáros lánnyal is szóba elegyedjek, csak az Ollivander varázspálcaboltjában szerzett mimóza pálcámat kerestem elő a fiókos szekrényemből. Reggeli idő volt a nagyteremben, ahová becsődült a Roxfort összes tanulója, s az egész tanári kar. Amikor az evéssel kész voltam, a varázspálcámmal a jobb kezemben, és a bájitaltan órához szükséges tankönyvemmel a hónom alatt követtem osztálytársaimat Horatius Lumpsluck tantermébe. Az első óra délelőtt kilenckor kezdődött. A többiek hosszú kígyósorának legvégén haladva beléptem a tágas tanterembe, ami Tom elmondása szerint hideg és hűvös volt. Legelől foglaltam helyet az ajtó felőli padsorban, hogy tisztán láthassam és értsem, amit a tanárunk magyarázatképpen a táblára ír krétával. A padban ülve kézbe vettem a vastag tankönyvet. A borítóján ez a cím állt, mellette a könyv szerzőjével: „Libatius Tinctor: Bájitaltan haladóknak”. A többi negyed éves, és az ötöd éves diákok lassacskán becsörtettek a tanterembe. A következő percben újdonsült ismerősöm foglalt mellettem helyet, és rám köszönt.
- Jó reggelt - mondta - Lumpsluck professzor hamarosan itt lesz.
- Szia, Tom - köszöntem vissza. - Örülök, hogy mellém ülsz az első bájitaltan óránkon.
- Mindig melléd ülök, ha akarod - felelte sunyin, s ráhelyezte tankönyvét a padra.
Kisvártatva egy korosodó öregúr botorkált be közénk, s megállt a tábla előtti, tanári asztalnál. Megjelenését követően mindannyian felálltunk, ő pedig köszöntötte a hallgatóságot.
- Nagyon sok szeretettel üdvözlök minden kedves diákot, akik a tavalyi év után hűségesen folytatják tanulmányaikat a Roxfortban, és tovább gyarapítják tudásukat a bájitaltan órák lehallgatása által - mondta barátságosan, majd így folytatta:
- Ebben az évben az elméleti részek szerencsétekre mellőzve lesznek, így nem kell túl sokat fárasztani magatokat a magolással. A bájital főzetekkel való kísérletezés azonban sokkal nagyobb jelentőséggel bír majd. Gondolom, mindannyian jobban örültök annak, hogy az óráimon nagyrészt kotyvasztással fogjuk tölteni a rendelkezésünkre álló negyvenöt percet.
E szavakkal körbejáratta tekintetét a tantermen, aztán így szólt hozzám:
- Látom, itt van köztünk egy új diák, aki csodálatra méltó türelemmel várakozott, hogy a Roxfortban tanulhasson, és ha nem csalnak szemeim, az egyik kedves tanítványom, Tom Denem a segítségére lesz a továbbiakban.
Tom jelentőségteljesen bólintott, én pedig kedves mosolyt küldtem az idős Lumpsluck professzor felé. Az óra első felében átbeszéltük a tantárggyal kapcsolatos ez évi követelményeket, s a vizsgára szánt bájitalkészítésre vonatkozó elvárásokat. Az első naptól kezdve megkedveltem Lumpsluck tantárgyát, és szívesen hallgattam az óráit. Bölcs dolgokat mondott, érthetően beszélt, és érdekessé tette számomra a bájitaltant. Az utolsó tíz percben professzorunk a következőket intézte hozzánk:
- A következő óránkra, amely szerdán lesz, legyetek szívesek átolvasni a tankönyvünk első tizenöt oldalát, a Szerencse lé hatásairól szóló leírást - mondta, majd így szólt hozzám:
- Kedves, Layla, tőled a vizsganapon egy beszámolót fogok kérni a harmadik év anyagából. Mivel akkor még Dippet igazgató úr nem adott rá engedélyt, hogy itt tanulj, írásbelit nem fogok megkövetelni, de az elmélet megtanulása elengedhetetlen. Remélem, hogy te is egyetértesz a kérésemmel.
- Igen, professzor úr - feleltem.
- Tom, kedves fiam, téged pedig megkérlek, hogy segíts a kisasszonynak az elmélet megtanulásában, de nehogy szerelmi bájitallal kínáld meg! Az igazi szerelem jobb, ha a szívetekből fakad, és nem az Amortentia hatásának köszönhetően jön létre - tette hozzá nevetve, s erre Tom zavartan reám szegezte éles tekintetét.
A professzor úr kijelentése engem is váratlanul ért Tommal kapcsolatban, de nem tettem szóvá. Gondoltam, hadd kedveskedjen nekünk az öreg. Nem sokkal ezután kicsengettek, s a diákok kitódultak a teremből. Tíz perces szünet következett, amely nem nyújtott lehetőséget számomra, hogy végre találkozhassak Edwarddal. Visszasiettem a hálókörletbe, előkaptam a következő óra tantárgyához szükséges könyvet, s nekivágtam a széles folyosónak. Tom azonban nem állta meg, hogy ne tegyen említést Lumpsluck hozzánk intézett mondatáról, és a Mardekár ház klubhelyiségéhez vezető lépcsőzet alján kivárta az érkezésemet.
- Mi lesz a következő órád? - kérdezte.
- Átváltoztatástan egy Dumbledore nevű professzorral. Neked?
- Gyógynövénytan - felelte, majd hozzátette:
- Az, amit Lumpsluck mondott, téged hogyan érintett?
- Kedves gesztus volt tőle - válaszoltam, s ezzel folytattam:
- Számomra te már a barátom vagy. Őszintén remélem, hogy ez a kapcsolat meg is marad köztünk.
- Én is - mondta kicsikét ravaszkásan, aztán búcsút vett tőlem.
Sietnem kellett a következő órára, hiszen már csak öt perc állt rendelkezésemre, hogy időben odaérjek.