20. fejezet
A legnagyobb árulás
Az utolsó napomat töltöttem a Roxfortban. Lumpsluck professzornál tettem le a RAVASZ szintű vizsgát bájitaltanból. Ez volt a legmagasabb varázstani szigorlat, amelyet Tom tavaly kiváló eredménnyel tett le a sötét varázslatokból. A vizsgázást végig izgultam, de Tom azzal nyugtatott, hogy ha várakozáson felüli eredményt érek el, amely megfelel egy „jónak”, akkor nyár elején fényűző esküvőt fog rendezni Little Hangletonban. Szeretett mézes-mázos hangon beszélni velem, amióta csak megismertem. Elképzeltem, hogy mekkora cécót fog csinálni majd az egészből. Gazdag fiú volt, és volt pénze egy előkelő esküvőre, amelyre a rokonságát és a barátait is meghívja. Én édesanyámon kívül senkit nem tudtam volna meghívni. Vizsga után közölte velem a professzor, hogy másnap felolvassa a sikeres varázslótanoncok neveit, akik átmentek a Ravaszon. A nap hátralévő részét Tommal töltöttem, akivel este még kézen fogva sétálgattam az első emelet folyosóján. Ő csábos arccal rám nézett és így szólt:
- Mi miatt izgulsz jobban? A vizsgaeredmény vagy az esküvő miatt?
- Őszintén szólva mindkettő miatt izgulok egy kicsit - feleltem. - Nekem soha nem volt más udvarlóm rajtad kívül. Tudod, hogy mekkora felelősséggel jár a házasságkötés?
Tom megállt velem, megfogott a vállaimnál és így folytatta:
- Én nem szórakozom veled, Layla. Amikor levélben megüzentem, hogy elveszlek feleségül, azt halálosan komolyan gondoltam. És most az utolsó Roxfortban töltött napon újra megkérdezem tőled, hogy te hozzám akarsz-e jönni feleségül?
- Ha nem szeretnélek, akkor most nem lennék itt veled. E mellett ott van a fiunk, aki egy nap megszületik. Ezek után, hogy mondhatnék nemet?
- Szeretlek - felelte mosolyogva, és szorosan átölelt.
- Én is téged, Tom.
- Újabban ismét a mugli apám nevén szólítasz - jegyezte meg incselkedve. - A Voldemort számomra jobban hangzik.
- Én szeretnélek így is hívni. Nekem tetszik a Tom név. Szerintem illik hozzád - válaszoltam meleg hangon.
- Kösz, nagyon örülök neki - felelte kicsit bosszúsan. - Úgy tűnik, hogy hozzá kell szoknom az utált nevemhez.
- Tanuld meg szeretni - feleltem mosolyogva, és Tom bekísért a hálókörletbe.
A szobában nem volt senki. Az éjjeliszekrényen szokásosan ott állt a Tik-Tak órám és az Ismétlő Nyuszi. A lámpa mellett azonban észrevettem egy kis csomagot, amely piros színű szalaggal volt átkötve. Csodálkozva kibontottam, és egy színaranyból készült nyaklánc volt benne. Huszonnégy karátos volt. A lánc végén egy fekete szarv díszelgett, amelyre rátekeredett egy kígyó. A dobozban még egy üdvözlő lapot találtam, amelyen ez a mondat állt: „Csak neked, Layla. Légy boldog az esküvődön! Üdv: a te barátod, Jedusor”. Örültem a szép ajándéknak és lefekvéskor a nyakamba akasztottam. Feszülten gondoltam a közelgő esküvőmre, hogy vajon örökké tartó boldogság vár-e majd Voldemort mellett. Elérkezett az esküvőm napja. Miután befejeztem tanulmányaimat a Roxfortban egy új fejezet kezdődött az életemben. Tom ígéretéhez hűen Little Hangletonban rendezte meg a fényűző lakodalmat, ahová meghívta leendő halálfalóit, köztük a Black házaspárt, Cygnust és Druellát is. Sohasem hittem volna, hogy az ő elsőszülött lányuk, Bellatrix fogja örökre pokollá tenni és szétrombolni a viszonyomat Voldemorttal. Csodálatosan szép esküvőnk volt, amely július elsején lett megtartva. Nem létezett a varázsvilágban gazdagabb és fényűzőbb lakodalom a miénknél. Azon a napon az aranytaláromban vonultam végig a kicsiny falun a Denem birtokig, amelynek udvarán legalább száz meghívott várt. Mindannyian sötét mágusok voltak. Éjfekete talárt és rémisztő álarcot viseltek, így nem tudtam, hogy kik vannak jelen tanúkként az egybekelésünk napján. Egyetlen dolog volt biztos, hogy mind aranyvérűek. Kellemes modorukból és előkelőségükből ítélve látszott, hogy kizártak minden sárvérűt a körükből. A mintás és színes szalagokkal díszített udvar végében Tom várakozott, aki szokásához híven nem tulajdonított sokat az eleganciának, s most is az iskolai egyenruhájában kérte meg a kezem, mint azelőtt a Roxfortban. Mordekaius adott össze minket, aki előtt a megszeghetetlen eskü letétele egyenlő volt az eljegyzésünkkel. Én boldog szívvel és méltóságteljesen ballagtam az engemet jobbról és balról körülvevő halálfalók között, akik álarcaik mögött alattomos és gonosz tekintetükkel követtek, amíg a vőlegényem elé nem léptem. Tom arca sugárzott a győzelemittasságtól, hogy az eleven és szépséges játékszere mindörökre hozzáköti az életét és innentől fogva úgy fog táncolni, ahogyan ő fütyül. Miután kimondtuk egymásnak a boldogító igent, kezdetét vette a lakodalom. Dús lakoma várta a vendégeket, akik vígan habzsoltak, ettek, ittak és nevettek. Miközben Tom az ismerőseivel társalgott, a halálfalók sorra odajöttek hozzám a törzsasztalhoz, és mindegyik átadott nekem egy különleges, mágikus eszközt. Aztán érdeklődtek a felől, hogy miként ismertem meg Tomot, mennyire maradt jó vele a kapcsolatom, és kívántak sok boldogságot a házasságunkhoz. Az udvar kapujában egyszer csak megjelent egy hívatlan vendég, akit a jelenlevők közül csak Tom legfőbb cinkosa, Phil vett észre. Harry horcruxa, Jedusor volt az. Phil dühödten szólt oda az egyik ajtónállónak, miközben elővette pálcáját.
- Ki engedte ezt be ide?! - mordult rá a mellette lévő álarcot viselő varázslóra.
- Kiről beszélsz? - kérdezett vissza a másik és értetlenül nézett körbe.
- Lehet, hogy az erőm nem vetekszik Voldemort hatalmával, de a szemem jobb az övénél! - folytatta, s pálcájával a hátul bóklászó Harry irányába mutatott. - Annak a szemfényvesztőnek semmi keresnivalója nincs az esküvőn! Űzzék ki innen, azonnal!
- Rendben - felelte a mágus, ám amint megfordult, Harry már nem volt sehol.
Én a mulatozás alatt kezdtem kicsit kedvetlenül érezni magam, látván, hogy Tom szinte alig foglalkozik velem. Egyre csak a vendégekkel való társalgás kötötte le, így végül úgy döntöttem, hogy félrevonulok egy kis időre. Finoman rátettem kezemet, amelyen mostantól a házassági gyűrűmet viseltem, Tom jobb kézfejére, s így szóltam:
- Felmegyek egy időre a hálószobába.
- Rosszul érzed magad? - kérdezte aggódó hangon.
- Tompa fejfájást érzek. Valószínűleg egy erős, mágikus italt fogyaszthattam. Ha lepihenek egy kicsit, talán hamar el fog múlni.
- Rendben, de ne maradj túl sokáig - mondta, aztán megcsókolt és megkérte az egyik halálfalót, hogy kísérjen fel a szobánkig.
Odabent gyönyörű, illatos rózsákkal volt kidíszítve a nászágyunk. A Harrytől kapott nyakláncot kivettem a talárom zsebébe rejtett varázstokból és a nyakamba akasztottam. Amint lefeküdtem az ágy mellett hirtelen egy fényben úszó alak jelent meg. Egy mosolygós arc tekintett rám tengerkék szemekkel és kecskebakszarvakkal a fején.
- Jedusor - örültem meg és felültem az ágyon.
- Szia - köszönt rám kedvesen, és leült mellém.
- Köszönöm a szép nászajándékot.
- Nincs mit - mondta - és megsimogatta az arcomat. - Az esküvőd előtt szerettem volna elbúcsúzni tőled.
- Azt hittem, hogy jelen leszel az esküvőmön - néztem rá kicsit szomorkásan.
- Sajnos nem tehettem. Van, amikor nem tudsz amellett lenni, aki fontos neked - válaszolta és közelebb ült hozzám. - A férjed nem tudhatja meg, hogy itt jártam. Ez a mi kis titkunk marad. Világos?
-
- Ne aggódj! Nem szólok neki.
Harry rám mosolygott.
- Tommal remélhetőleg boldog leszek, de fáj, hogy te nem lehetsz mellettem - mondtam és könnyek szöktek a szemembe.
- Layla, én nem lehetek örökké veled. Másfelől nem szerethetsz egyszerre engem és Voldemortot.
- Mi tart vissza, hogy mellettem maradjál? - kérdeztem keserűen. - Ügyelnénk rá, hogy Tom ne szerezzen tudomást a kapcsolatunkról.
- A nagyapám miatt nem maradhatok veled - felelte komoran. - Időt kaptam tőle, hogy visszatérhessek, de nem azért, hogy kiélvezzem a helyzetet. Egy feladatot kaptam, amit el kell végeznem, mielőtt távoznék ebből a korból. Az, hogy téged megismerhettelek olyan, mint egy csodálatosan szép álom, de most már el kell mennem.
Azzal felkelt mellőlem, és indulni készült.
- Jedusor - néztem utána, és megfogtam a vállánál, miközben meleg könnycseppek futottak ki a szemeimből.
Harry megállt és visszanézett rám. Szép bőrkabátot viselt magán, amely alatt egy sárga pulóver és egy piros ing volt. Alul világoskék farmernadrágot és hófehér tréning cipőt hordott. A kezében ott volt a három ágú ördögvilla és szarvai hegyesen tündöklöttek a fején. A zsebéhez kapott, kivette belőle az időugrót és a kezembe adta.
- Térj vissza a Roxfortba! - mondta, aztán magasba emelte az ördögvillát és egy erős fényben eltűnt a szemem elől.
Bánatos arccal felsóhajtottam, és egyre jobban gyötört az a tudat, hogy elárultam Voldemortot, aki ha mindezt megtudja, kegyetlen bosszút fog állni rajtam.
Harry az ördögvilla segítségével elhoppanált Godric’s Hollowba nagyapja házához. Charlus nem számított az érkezésére, így nem készült fel a vele való összecsapásra sem. Odakint kegyetlen vihar tombolt, s Harry bőrig ázott mire ajtót nyitottak neki. Charlus éppen a pincéjében dolgozott, amikor heves kopogások ütötték meg a fülét. Amint kinyitotta a bejárati ajtót Harry az ördögvilla hegyeit nagyapja nyakának szegezte és a falhoz nyomta.
- Jedusor! - nézett rá döbbenten. - Megőrültél?! Mire készülsz?!
- Miért csináltad ezt velem?! Miért tetted pokollá az életemet?! Te átkozott!! - üvöltötte Harry - és éppen át akarta szúrni gyilkos fegyverével nagyapja torkát, amikor az előrántotta pálcáját és egy gyengébb varázslattal eltaszította magától az unokáját.
- Esélyt adtam neked, hogy győzelmet arathass Voldemort felett! Biztosítottam számodra, hogy senki ne tudja meghiúsítani a tervünket, és erre te az életemre törsz?! - vágott vissza Charlus, majd egy hirtelen mozdulattal megragadta Harryt a ruhája gallérjánál fogva.
- Ne feledd, hogy az ördögvillát én készítettem, s ezáltal tőlem függ az életed! Ha nem akarnám, hogy te legyél az, aki véget vet a Sötét Nagyúr és követői uralmának, akkor nem bíztam volna rád a küldetést! Vedd tudomásul, hogy ebben az életben nem vagy Harry Potter, hanem az a mágus, aki ha kell, halálfalóvá válik a győzelem érdekében!
- Én nem vagyok Jedusor - ellenkezett Harry fejcsóválva, miközben hátrált az ajtó felé. - Nem vagyok Jedusor! Én Harry Potter vagyok!!
- Harry? - szólalt meg egy ismerős hang az emeletről, s Dorea nyomban a civakodó felekhez sietett.
- Szia, nagymama - köszönt Harry szégyenkező arckifejezéssel.
- Merlin szakállára! Mi történt veled? Csurom vizes vagy - nézett ijedten a fiúra, aki átázott ruhában, nedves hajjal és az ördögvillát szorongatva ledermedten állt az előszoba közepén.
- Szárítsd meg, aztán nyugtasd le egy csésze bájitallal - vetette oda Charlus a feleségének, s dühödten faképnél hagyta őket.
Dorea bevezette Harryt a nappaliba, ahol egy vastag törülközővel szárazra törölte a vizes fejét, majd egy csésze forró teával kínálta meg. Harry egy fotelban ücsörögve hosszú percekig szótlanul iszogatta az édes italt, mire nagyanyja meleg hangon így szólt hozzá:
- Nem tetted meg, amire Charlus kért, igaz? - kérdezte, s kedvesen rámosolygott unokájára.
- Képtelen voltam rá - felelte keserűen, és szarvai hátra konyultak a fején, mint a beteg borjú fülei.
- Tudom, hogy nehéz másnak tettetned magad, de nem kell mindenben a nagyapád parancsát követned. Más mód is van arra, hogy a fiad megszülessen.
- Mi mást tehetnék? - nézett maga elé bánatos arccal.
- Én az időugró segítségével nem csupán a családunk jövőjét néztem meg, hanem Voldemort közelgő rémuralmának a történéseibe is bepillantást nyertem. Tudom, mi lesz Layla sorsa a Nagyúr mellett, aki hamarosan el fogja űzni őt magától a démonszemű szövetségeseihez.
- Démonszemű szövetségesek? - emelte fel a fejét csodálkozva Harry.
- Voldemort Nagyúrnak nemcsak Londonból származó követői, hanem a távoli Keleten élő halálfalói is lesznek. Bellatrix Black, az egyik ismert boszorkány fog gondoskodni róla, hogy a lány messze kerüljön a sötét mágusok vezérétől. Az egyetlen, amit tehetsz az, hogy csatlakozol a démonszeműekhez és megmented Laylát az ellenségtől. Ehhez azonban fel kell venned az egyikük alakját, hogy elvegyülhess közöttük.
- Ez egyre őrjítőbb - válaszolta, miközben homlokához emelte bal kezét. - A lelkem egy darabja horcruxként létezik a múltban, s most változzak démonszeművé?
- Nincs más megoldás, Harry - felelte a nagyanyja kimérten. - Layla nem fog tudni róla, hogy te végig ott leszel mellette, s akkor a fiad is biztonságban fog megszületni. Most azzal foglalkozz, hogy a lány visszatérjen a Roxfortba, és maradjon ott amíg Voldemort hatalom átvétele el nem éri csúcspontját.
- Te valóban bölcs tanácsokat adsz nekem, nagymama - mondta Harry vigasztalódva.
Dorea odasétált hozzá, finoman átkarolta a nyakánál és magához ölelte.
- Jedusor - mondta halkan, s közben Harry kecskeszarvakkal ékeskedő fejét simogatta. - Nekem te mindig Harry Potter maradsz.
- Köszönöm - felelte, s forró könnycseppek folytak végig az arcán.
Tizennégy év telt el, amióta elhagytam a Roxfortot. Voldemort a hosszú évek alatt megalapította saját birodalmát, ahol halálfalók százai vették körül. Londonban felépített egy kastély, s ott tartott rendszeres tanácsgyűléseket csatlósaival, akiknek a segítségével a varázsvilág feletti uralom megszerzésére készült. Teljhatalmat akart, és bebiztosította magának az örökéletet a hét legendás horcrux létrehozásával. Lelkének széthasogatásával azonban nemcsak belsőleg, hanem külsőleg is megváltozott. Sötét lelkűvé, kegyetlenné és szívtelenné vált. Arca eltorzult, bőre megfakult, mint a halottaké, szemei vörösek voltak és valahányszor ránéztem olyan volt, mintha a megtestesült halál állt volna előttem. Nem volt már az a titokzatos, kedves és bájos arcú fiú, amikor megismertem. Tizennégy esztendő elmúltával nem Tom Marvolo Denem volt a férjem, hanem Voldemort, a Sötét Nagyúr, akinek parancsait irgalmatlan és talpnyaló követői lesték. Látván a lelkében rejlő gonoszságot elidegenedtem mindentől, ami egykoron hozzá fűzött. Ellenszenvvel voltam a halálfalók iránt, akik úgy tekintettek rám, mint vezérük hűséges hitvesére és a fekete mágusok úrnőjére. Ráadásul magam is közéjük tartoztam, így rendszeresen viseltem jellegzetes öltözéküket, a fekete mágustalárt, és az álarcot, amellyel képtelen voltam tükörbe nézni. Voldemort ugyan jól bánt velem, óvott minden veszedelemtől, és a maga módján tiszteletet tanúsított irántam, mint születendő fiának anyja iránt. Én visszavágytam a Roxfortba, ezért rá kellett vennem őt, hogy engedje meg, hogy taníthassak egykori iskolámban. Egy nap, amikor éppen befejeződött egy tanácskozás és a halálfalók kivonultak a teremből, férjuram elébe álltam, aki csodálkozó arckifejezéssel így szólt hozzám:
- Mi lehet számodra olyan fontos ügy, hogy tanácsgyűlés után járulsz elém? - kérdezte összekulcsolt kézzel.
- Remélem, nincs ellenedre, hogy visszatérjek a Roxfortba - feleltem kimérten.
Voldemort nyomban elkomorult, majd rövid töprengés után így szólt:
- Ha annyira visszavágysz abba a sárvérűektől hemzsegő kastélyba, akkor visszamehetsz még egyszer, de többé el nem hagyod azt! - válaszolta ingerülten, és gyilkos tekintetet meresztett rám.
- Örülök, hogy elfogadtad a döntésemet, Voldemort - mondtam, aztán köszönés nélkül távoztam.
Egy hétre rá felszálltam a Roxfort Express vonatra, amely villámgyorsan elvitt az iskolámhoz, s én boldogan csatlakoztam Albus Dumbledore professzor tanári gárdájába. Dippet távozása után ő lett a Roxfort igazgatója és egyben a világ legnagyobb hatalmú mágusa is. Burbage kisasszony mellett mugli ismeretet tanítottam az elsősöknek és a másodikosoknak tanársegédként. Akkoriban senkit nem érdekelt, hogy Voldemort felesége vagyok, mivel még nem intézett támadást a varázsvilág ellen. Ő viszont olyannyira gyűlölte az ottaniakat, hogy a visszatérésem napjától kezdve egyetlen baglyot sem küldött, hogy érdeklődjön felőlem.
Egy este a tanári hálókörlet felé igyekeztem. A kacskaringós és szeszélyes lépcsőkön haladva találkoztam McGalagony professzorral, aki kedvesen rám köszönt.
- Örülök, hogy visszatért hozzánk, Layla - szólt barátságosan. - A tanulóknak szükségük van magára.
- Köszönöm, Minerva - feleltem őszinte boldogsággal, majd kedves szavakkal elbúcsúztam tőle.
Bent a szobában előhúztam az éjjeliszekrény fiókjából az időugrót, amit Harrytől kaptam ajándékba sok évvel ezelőtt. Hasonlított az időnyerőre, de a mutatói az órával egy irányba haladtak. Kíváncsiságból megpörgettem párszor, hogy vajon ugyanúgy működik-e, mint a másik varázseszköz. Perceken belül eltűntek a körülöttem lévő tárgyak, s hamarosan a jól ismert Szellemszálláson találtam magam. A bunkerban egy megőszült fél óriás, egy fiatal szellemnő, egy rozoga karosszékben ücsörgő szellem mágus, egy megvénült boszorkány és egy töpörödött, idős varázsló társalgott egymással. Amikor megláttak az óriás termetű férfi így szólt:
- Nini! Egy új vendég a szállásunkon - kurjantott szórakozottan, majd rögvest társaihoz fordult:
- Látjátok, mondtam, hogy ma este még erre fog tévedni egy-két csevegni vágyó ismerős.
- Én soha nem is láttam ezt a nőt - szólalt meg a székben ülő mágus, és fél szemével idegenkedő pillantásokat vetett rám.
- Honnan is ismernéd őt Rémszem, amikor hetven éve nem jártál a Roxfortban - vágott vissza a szellemnő, és kacér mosolyával jelezte felém, hogy mellettem áll a vitában.
- Jól mondod, Nymphadora - bólogatott a ráncos arcú boszorkány, és remegő kezeiben egy jósgömböt szorongatva így folytatta:
- Megmondtam én, hogy eljön az, aki legyőzi a sötét Nagyurat, ahogy azt is pontosan tudtam, hogy ma este ki fog eljönni hozzánk, a bunkerba.
- Emlékszik még rám, Sybill kisasszony? - kérdeztem csodálkozva, és rajta kívül megismertem Hagridot és Filius Flitwick professzort is.
- Mi még ismertük a régieket, de ma már fogalmunk sincs, hogy kik kerültek a tanári gárdába helyettünk, vagy kiket vettek fel a világ leghíresebb mágusképző iskolájába korunk legjobbjai után - jegyezte meg Flitwick bosszúsan.
- Igazad van, Flitwick - szólalt meg Hagrid kedvesen mosolyogva. - A mi időnkben köztünk volt még a világ második leghatalmasabb varázslója.
- Ah! Harry Potter - mondták mind a négyen egyszerre.
- Harry Potter? - néztem rájuk értetlenül, mivel számomra teljesen ismeretlen volt ez a név.
- Ő tanított meg mindenkit, hogy a gonosz mágusok ellen mindhalálig küzdeni kell - mondta Rémszem, majd jókedvűen hozzátette:
- Nem is tagadhatjuk, hogy közületek hárman az életeteket köszönhetitek annak a bajkeverőnek.
- Ha valaki bajban volt Harry mindig jött a segítségünkre - mondta nekem barátságosan Nymphadora. - Különleges varázsló volt az a srác. Rajta még a gyilkos átok sem fogott, és végül legyőzte Voldemortot.
- Őszintén szólva, a lelkének egy darabja még ma is él a Roxfortban - jelentette ki büszkén Hagrid, s hirtelen nagy fényesség támadt a bunker bejárata előtt.
- Itt van! Gyertek! Harry itt van! - kiáltotta Hagrid, és mindannyian kisiettünk a kapun.
Felnéztünk a csillagos égboltra, s ekkor láttuk, hogy egy fején szarvakat viselő, vörös szemű, fiatal mágus elszáll felettünk egy aranyból kovácsolt ördögvillával. A villa hegyei egy villámjelet véstek a levegőbe, s Harry zöld fényben úszva eltűnt a szemünk elől. Hagrid örömében tapsolt hármat, s így szólt:
- Ott megy a világ második leghatalmasabb varázslója.
- Ő Harry Potter? - kérdeztem döbbenten felismervén Jedusort, aki tizennégy évvel ezelőtt így mutatkozott előttem.
- Adok neked egy kártyát róla emlékül, hogy sohase felejtsd el - felelte meleg hangon Nymphadora, és kezembe adott egy csoki békát.
Megköszöntem az ajándékot, aztán búcsút vettem tőlük, és az időugróval visszatértem a jelenbe. Izgatottan kibontottam a csoki békát, amelyben elvarázsolt varangy helyett csak egy képet találtam, amely egyszer egy szemüveget viselő fiút, máskor viszont egy kecske szarvú, démon arcú mágust ábrázolt. Most, hogy már tudtam ki Jedusor, valójában életem legnehezebb döntése elé kerültem, hogy hű maradjak-e Voldemorthoz vagy Nymphadora igazat mondott és Harry mellett kell kitartanom.