15. fejezet
A kristálykagyló barlang
Hamarosan elközelgett az utolsó próba ideje. Biztosra vettem, hogy ez lesz a legnehezebb az összes közül, amelyen nem biztos, hogy Tom és én helyt fogunk állni. Ezen kívül a közösen eltöltött éjszakánk óta napról napra furcsán éreztem magam, és gyakran megfordult a fejemben annak lehetősége, hogy állapotos lettem. Elhatároztam, hogy a próba előtt kiderítem az igazságot, amelyhez Tom segítségét kellett kérnem. Egy alkalommal felmentem a bagolyházba, hogy megnézzem kaptam-e levelet édesanyámtól. A bagolyház dúcai tele voltak bagolytollakkal és sűrű pókhálókkal. Látszott, hogy az iskola gondnoka kevés gondot fordít a Nyugati torony rendben tartására. Váratlanul megjelent egy szürke bagoly, és egyenesen hozzám repült. Erős csőrében egy összehajtogatott papírdarabot tartott, amelyben egy Tomhoz intézett, fenyegető üzenet állt. Megdöbbenve olvastam végig a rövid levelet, és még aznap átadtam Tomnak.
Este találkoztam vele a házunk klubhelyiségében. Egy fotelban ültem, amikor mögém lopózva átkarolta a nyakamat.
- Szép jó estét, szerelmem - mondta hízelegve, és megpuszilta a fejem búbját. - Minden rendben?
- Szia, Tom - köszöntem vissza mosolyogva, és átadtam neki a levelet. - Szeretném, ha elolvasnád ezt az üzenetet.
Tom csodálkozva átvette tőlem a cetlit, és a következőket olvasta:
„Azt hitted, hogy soha nem talállak meg, te tolvaj?! Jobban tennéd, ha nem vesztegetnéd el életed hátra levő idejét, amely hamarosan véget ér. Tudom, hol vagy és el fogok jönni hozzád, hogy visszaszerezzem azt, ami az enyém! Üdvözlettel: F. G.”
Miután elolvasta a levél tartalmát elképedten nézett maga elé.
- Ki ez az F. G. Tom? - kérdeztem zaklatott hangon.
- Fogalmam sincs - válaszolta komoran. - Azt sem tudom, hogy miről beszél.
- A levélben azt állítja, hogy elloptál tőle valamit. Te már sok mindent elloptál másoktól. Lehet, hogy az egyik megkárosított, aki tudja, hogy te loptad meg, és olyan dolgot vettél el tőle, amely fontos a számára.
- Ha így is van nem áll szándékomban visszaadni neki a tulajdonát. Mr. F. G. nagyon téved, ha azt hiszi, hogy megtud engem félemlíteni. Hadd jöjjön csak, és mutassa meg magát! Állok elébe a harcnak! - felelte dühösen, és behajította az összegyűrt levelet a kandalló tüzébe.
- Tom - tértem rá a másik ügyre. - Van még egy fontos dolog, amelyet szeretném, ha indulatosság nélkül kezelnél.
- Miről van szó?
- Lehet, hogy várandós vagyok tőled - feleltem, és lehorgasztottam fejemet a fotelban ülve.
- Jól sejtettem - mondta, és elégedetten elmosolyodott.
- Te örülsz ennek? - fordultam feléje reménykedve.
- Hát, persze - felelte, majd letérdelt elém, és így folytatta:
- A legfontosabb, hogy megoldjuk ezt a problémát, de elsősorban biztosnak kell lennünk afelől, hogy valóban terhes vagy.
- Hogy érted azt, hogy megoldjuk ezt a problémát? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Ha valóban terhes vagy, akkor gondoskodnunk kell róla, hogy senki ne tudja meg, mert ha kiderül, akkor mindkettőnket kicsapnak az iskolából, és a tusából is kizárnak minket. Ezt egyikünk sem akarja, ugye? - nézett rám hamisan, miközben a kezeimet simogatta.
- Mit akarsz tenni? - kérdeztem most már könnybe lábadt szemekkel.
- Az egyetlen megoldás, ha eltávolítjuk a magzatot a testedből - felelte.
- De hát ez erőszakos vetélés, Tom! Ezzel megöljük a saját gyerekünket! Erre nem vagyok hajlandó! - ellenkeztem, és Tom megfogott a vállaimnál.
- A karácsonyi szünet előtt meglátogatott itt a Roxfortban Mordekaius, akitől a juharpálcát kaptam - magyarázta nyugodt hangon. - Annak segítségével megvalósítható egy különleges varázslat, amely által a gyerekünk átkerül a testedből egy egyszerű tárgyba. Ezáltal akkor születik meg, amikor mi akarjuk. Amíg itt tanulunk a gyerekünk élni fog és biztonságban lesz ott ahová mi helyezzük. Érted, amit mondok?
- Igen - bólintottam bánatosan, és ő szorosan megölelt.
- Ne félj, Layla! - szólt vigasztalva. - Nem lesz a gyerekünknek az égvilágon semmi baja. Amikor itt lesz az ideje végrehajtom a varázslatot.
- Köszönöm, Tom - feleltem, és könnyezve viszonoztam az ölelését.
A történtek után nem sokkal később Dippet igazgató úr bejelentette az utolsó próba napját. A diákok és a résztvevők szokásosan összegyűltek a nagyteremben. Már csak mi ketten és még néhány diák volt versenyben. Dumbledore professzor a vacsora kezdetén elmondta a harmadik próbához tartozó feladatot.
- A legszebb estét kívánom minden jelenlévőnek és a játékban maradt versenyzőknek, akik nagy eséllyel indulnak a Trimágus Tusa holnapi utolsó próbáján a bajnoki címért. A feladat nem más, mint megszerezni a trimágus kupát, amely egy titkos helyen van elrejtve a varázsvilágon belül. Akinek sikerül fényt deríteni a kupa hollétéről, annak rendkívül nehéz úton kell végighaladnia, ahol a legveszélyesebb megpróbáltatásokat kell túlélnie. Az a diák, aki elsőként jut el a kupához örök dicsőségben fog részesülni. Minden bajnoknak sok sikert kívánok a harmadik próbához!
Ezt követően Tommal együtt felmentem a hatodik emeleti mosdóba, hogy bizonyosságot szerezzünk az állapotomról. Tom a bájitalok szertárából elcsent egy fiola szerencselét, amelyet megitatott velem. Ezután megkért, hogy igyak rá közönséges csapvizet és menjek be az egyik mellékhelyiségbe. A kezembe adott egy poharat, amelyet az egyik mosdókagyló fölé helyezve alaposan megvizsgált, miután kijöttem. Öt perc múlva így szólt hozzám:
- Várandós vagy, Layla - mondta ravasz mosollyal. - Nincs kétség afelől, hogy gyereket vársz.
- Nem voltam rá felkészülve - feleltem és arcomat a tenyerembe temettem. - Mi lesz, ha nem fog sikerülni a varázslat?
- Biztos sikerülni fog - mondta magabiztosan. - Ezt a kockázatot fel kell vállalnunk. Nincs más megoldás.
- Mikor és hol fogjuk ezt csinálni?
- Miután megnyertük a Trimágus Tusát elvégzem a varázslatot.
- Nem veszélyes ilyen állapotban versenyezni? - kérdeztem őszinte aggodalommal.
Tom megcsóválta a fejét, majd kézen fogva felballagott velem a hetedik emeletre az igazgatói irodába. Mivel a vacsoraidő alatt Dippet nem tartózkodott bent gond nélkül szétnézhettünk a szobában.
- Miért jöttünk most ide? - kérdeztem.
- Ha rá akarunk jönni, hogy hová rejtették el a kupát, akkor a legegyszerűbb utána nézni az öreg, szakállas dirinél. Ő pontosan tudja hol tartják a győzelmünk kulcsát. Nem kell mást tennünk, mint gyorsan átkutatnunk az irodát. Keresd a titokzatos tárgyakat!
- Rendben - mondtam, és nekiláttunk a kutakodásnak.
Dippet szobája kör alakú volt. Az íróasztal karmos lábakon állt, a falakat az előző igazgatók portréi díszítették, és egy üvegtárolóban pedig számos, különleges varázserejű eszköz volt. Tom ezt átvizsgálta, de a kupához vezető nyomra nem talált. Végül az ajtó közelében kinyitottunk egy fekete szekrényt, amelyben egy furcsa, madáritatóra emlékeztető tárgy volt. Abban pedig mágikus folyadék lüktetett.
- Szerinted mi lehet ez? - kérdeztem csodálkozva.
- Egy merengő - felelte. - Ez arra szolgál, hogy megőrizze életed összes emlékét. Valahányszor félre akarsz tenni egy számodra fontos emléket, akkor beteheted a merengőbe, hogy később visszanézhesd. Ily módon garantáltan nem felejtesz el semmit.
- Dippet valószínűleg elrejtette ebben az emlékét a kupáról - véltem, és Tom belehajolt a merengő kör alakú nyílásába.
Egy sziklás hegységet látott maga előtt, amely a tengerben állt egy lakatlan szigeten. A hegy tágas száján két auror hatolt be kezükben a trimágus kupával. A barlang belseje telve volt gyöngyházfényű kristályokkal, amelyek kagylókhoz hasonlítottak. Az aurorok egy kiálló sziklatömbre helyezték a kupát, majd dolguk végeztével elhagyták a sötét vízi barlangot. Tom kiemelte fejét a mágikus folyadékból, majd így szólt:
- Tudom, hol van a kupa - felelte.
- Hol van? - kérdeztem.
- A kristálykagylók barlangjában. Oda kell eljutnunk.
- Hol található ez a barlang?
- Nem messze az Azkabantól. A leggyorsabb útvonal a hoppanálás.
Ekkor meghallottuk, amint az igazgató a folyosón menve az iroda felé igyekezett. Tom nem esett kétségbe, hanem előkapta a mindent rejtő varázstokját, és előhúzott belőle egy szép mintákkal megvarrt köpenyt. Fogta és ránk terítette, minek következtében láthatatlanokká váltunk. Amikor kitárult az ajtó Dippet tudtán kívül kiosontunk, ő pedig nem vett észre minket a láthatatlanná tévő köpeny alatt.
Másnap korán reggel megkezdődött a versenypróba. Tom az indulás előtt átkutatta az éjjeliszekrényét, és kivett egy szépen megmunkált szelencét. Azt tervezte, hogy abba fogja elrejteni a magzatunkat, mivel csak egy mágikus tárgy nyújthat számára védelmet a hosszú évekre. Ma is szokásosan a klubhelyiségünk előtt találkoztunk, majd a nagyterem felé indultunk. Tom biztosra vette, hogy egyszerűen elhoppanálunk a Roxfortból, ám amikor egy marék hamut dobott a tűzre a varázslat nem jött létre.
- Ez nem lehet igaz! - szólt ingerülten. - Az az átkozott, szakállas vénember erős mágiával levédte a kandallókat, hogy nehezebb dolgunk legyen.
- Látom, nem kedveled Dumbledore professzort - jegyeztem meg helytelenítve a viselkedését.
- Sosem szimpatizáltunk egymással - felelte, majd rövid töprengés után indítványozta, hogy menjünk fel a csillagvizsgáló toronyba.
Egy hosszú és meredek csigalépcső vezetett fel a toronyba, amelynek ajtaján egy vaskarika szolgált kilincs gyanánt. Ebben a toronyban tartották minden szerdán éjfélkor az asztronómia órákat, amelyeket nagyon szerettem. Gyakran előfordult, hogy éjjel kettőig szemlélhettük a csillagokat a tiszta égbolton. Amikor felértünk Tom odasétált az egyik ablakhoz, aztán kivette varázstokjából a Gringottsból ellopott bűvös sípot és belefújt. Kisvártatva Tűzvillám és Tüskéslándzsa bukkant fel a láthatáron. Vad szárnycsapásokkal szálltak le a torony tetejére. Tom segített felülnöm a Norvég Tarajos sárkány hátára, ő pedig kényelmesen elhelyezkedett a Magyar Menydörgőn. Ezt követően ismét megfújta a sípot, és a két fiatal sárkány elrepített minket az Északi-tengerhez. A kristálykagylók barlangja közel volt az Azkabanhoz, a varázsvilág leghíresebb börtönéhez. A két sziget szinte egymás mellett volt. Amikor oda értünk az ég hirtelen beborult a gyülekező felhők miatt, és hamarosan heves zápor tört ki. A két sárkány egyszer csak megtorpant a felénk közeledő dementorok láttán. A fekete, árnyszerű teremtmények a halál mitikus alakjára emlékeztettek, így elképzeltem, ahogy kaszát tartanak csontos kezükben. Tom ráparancsolt Tűzvillámra, mire az egy hatalmas lángcsóvát okádott a támadókra. A dementorokon azonban nem fogott a tűz. Én Tüskéslándzsa hátán odarepültem melléje, majd így szóltam:
- Vessük be ellenük a patrónus bűbájt! - kiáltottam, miközben a heves szél majdnem lesodort a sárkány hátáról.
- Igazad van - kapott észbe Tom. - A dementorok ellen ez az egyetlen varázslat, amely hat rájuk.
Előkapta pálcáját, és megidézte saját patrónusát. A vakító fény egy hatalmas kígyó alakját öltötte fel, amely ide-oda tekergőzve elriasztotta ellenfeleinket. Miután a fénykígyó eltűnt a két sárkány leszállni készült egy vízből kiálló sziklára. A dementor támadással azonban korántsem ért véget a küzdelem. A távolban tíz vérszomjas sárkány bukkant fel, amelyeket mi segítettünk elhozni a romániai rezervátumból. Tűzvillám és Tüskéslándzsa tüstént támadni készültek. Tom végrehajtott egy erős bűbájt.
- Protego! - kiáltotta, és egy láthatatlan falat varázsolt elénk, amely elállta a sárkányok útját.
- A sárkányok nem látnak minket a falon keresztül - állapítottam meg elégedetten.
- A bűbáj nem tart sokáig, ezért minél hamarabb be kell jutnunk a barlangba - válaszolta Tom, és sárkányaink letettek minket a magas szikla tetejére.
- Velük mi lesz? - kérdeztem aggódva, miután láttam, ahogy Tűzvillám és Tüskéslándzsa ádáz harcot vívnak a többi sárkánnyal.
- Ne féltsd őket! Túl fogják élni a küzdelmet - felelte, és karon fogva berohant velem a barlangba egy tágas nyíláson keresztül.
Odabent a falak kékesszürke színben tündököltek. Alattunk víz állt, és a meder olyan mély volt, hogy nem lehetett látni az alját. Akármerre néztünk mindenhol kristálykagylókat láttunk. Tom egyre csak azt a sziklát kereste, amelyre a trimágus kupát helyezték a merengőben látott emlékben. Amikor megtalálta dühödten látta, hogy a kupa nincs rajta.
- Mondd, hogy nem előzött meg minket valaki! - szólt dühösen, és én próbáltam megnyugtatni.
- Lehet, hogy a merengő nem a valódi emléket mutatta - mondtam bíztatóan, de tartottam tőle, hogy Tomnak lesz igaza, és valaki előbb rálelt a kristálykagylók barlangjára.
- A kupát nem vihették máshová, hacsak a nyavalyás diri nem hamisította meg az emléket egy bizonyos ponton - mondta eltöprengve ennek lehetőségén.
- Hogy érted, hogy meghamisították az emléket? - kérdeztem értetlenül.
- Lehetséges, hogy Dippet megpróbálta elhitetni velünk, hogy a barlangban csak egyszerűen rátették a kupát egy sziklára, holott sokkal titkosabb helyen rejtették el. Érthető, hiszen az volt a szándéka, hogy nehezítse a próbát.
- De hát, akkor hol keressük? Kutassuk át a barlangot? - néztem rá elképedve.
- Az is lehet, hogy a víz alatt van - mondta.
A következő pillanatban Tűzvillám és Tüskéslándzsa morgása verte fel a barlang csendjét, és a sziklahasadáson egy Perui Viperafogú sárkány dugta be a fejét. Tom mérgesen rábocsájtott egy szikraeső bűbájt.
- Relaxo! - kiáltotta, és pálcájából sűrű szikrák csapódtak ki, amelyektől a sárkány megbénulva ejtette fejét a kemény kövekre.
- Sikerült megölnöd? - kérdeztem ijedten.
- Csak megbénítottam ideiglenesen - felelte, majd hirtelen durva kezek ragadtak meg minket a bokánknál és próbáltak lehúzni a víz alá.
- Tom! - kiáltottam kétségbeesetten, miközben véres kezeimmel az éles sziklákba kapaszkodtam.
- Tarts ki, Layla! - ordította rémülten, és a pálcáját kiejtette a kezéből kapaszkodás közben.
Pont a juharpálca volt, amelyet Mordekaiustól kapott, hogy végrehajtsa vele a magzatőrző bűbájt. A pálca nekiütődött a sziklákból kiálló kristálykagylóknak, és a vízbe pottyant. Tom hirtelen ötlettel hagyta, hogy a vízből kiemelkedő, undorító lények magukkal rántsák, és egy szempillantás alatt elmerült a habok között. Én könnyes szemmel üvöltöttem utána, mire engem is a meder fenekére húztak. A víz alatt semmit nem láttam, és kegyetlen fuldoklás fogott el. Hirtelen Tom keze fogta meg az enyémet, és másik pálcájának segítségével az arcomra varázsolt egy buborékfejet. Ezután megidézte a világító varázslatot.
- Lumos! - mondta magában, és a pálca vége úgy világított a víz alatt, akár egy neonlámpa.
Úszva elkezdtük keresni a kupát és a juharpálcát. Eközben megbénult sárkány magához tért, és perzselő lángnyelveket okádott a vízre. A lobogó tűzre felfigyeltek a vízben hemzsegő lények, és ismét ránk támadtak. Harapásuk kegyetlenebb volt még a kákalagokénál is. Tom a velük való viaskodás közben észrevette egyiküknél a juharpálcát, és némán kimondta a következő varázsigét.
- Confundo! - mondta magában, és az átokkal sújtott lény összevissza ficánkolva kiejtette kezéből a pálcát.
- Invito! - mormolta, mire a pálca egyenesen a bal kezébe úszott.
Én ekkor megpillantottam a meder fenekén levő trimágus kupát, amely türkizkék színben világított a víz alatt. Tom pedig a következő varázslatot alkalmazta a kupára.
- Impervius! - mondta a víz alatt úszva alig érthetően.
A varázslat következtében a kupa körül szétcsapott a víz, amely a csillogó kristálykagylóktól övezve a szikláknak és a barlang kemény falainak csapódva vált szét a mederben. A vízi szörnyetegek véres húscafatokban kenődtek a falra és az éles kövekre. A barlang szájánál levő sárkányt Tűzvillám és Tüskéslándzsa szétmarcangolta, amíg mi a kupáért harcoltunk a különös lényekkel. A többi sárkány megfutamodott a tomboló viharban. Tom és én négykézláb odakúsztunk az áhított kupához.
- Megcsináltuk, Layla - lihegte Tom, és arcának jobb felén vér folyt le.
- Te megsérültél - néztem rá rémülten, de ő ezt válaszolta:
- Nem vészes. Hajtsuk végre a magzatvédő varázslatot - mondta, és nehézkesen kimásztunk a mederből az éles sziklákba kapaszkodva.
Ott egy tálca alakú kristályt színültig megtöltött vízzel.
- Aguamenti! – mondta, és a kristály megtelt színtiszta kristályvízzel.
Ezután fölvett a földről egy kristálykagylót, és merített a vízből. Odalépett hozzám, és ezt mondta:
- Ezt idd ki az utolsó cseppig! - mondta, és én szófogadóan hagytam, hogy megitasson vele.
Tom minden egyes korty után újra merített a tálcából és a számhoz emelte. Végül kiittam az édes kristályvizet az utolsó cseppig. Tom elővette a varázstokot, és kivette belőle a szelencét, amelyet a Roxfortból hozott magával a veszélyes útra. Kinyitotta, aztán rám szegezte a pálcát és kimondta a varázsigét.
- Vulnera sanentur! - mormolta, és ekkor egy aprócska fénycsóva jött ki a testemből.
Tom kitartóan koncentrálva irányította juharpálcájával a piciny fénysugarat, amely beszállt a mágikus szelencébe. A varázslat végeztével azonnal lezárta a szelencét, majd megenyhülve így szólt:
- Ő a fiúnk, aki most a szelencében van - mondta, és meghatódva elmosolyodott.
- Megbízhatunk Mordekaiusban? - kérdeztem, és letöröltem a könnyeket a szememről.
- Nincs más rajta kívül, akiben vakon megbízhatnánk - felelte, és visszahelyezte a szelencét a tokba.
- Hogyan fogunk visszatérni a Roxfortba? - kérdeztem. - A sárkányaink kimerültek, és nincs hozzá erejük, hogy visszavigyenek minket.
- A visszaút miatt nem kell aggódnod. Tűzvillám és Tüskéslándzsa hamarosan erőre kapnak és követni fognak minket - mondta, és zsubszkulccsá változtatta a trimágus kupát.
- Transportus! - mondta, majd megfogta a kezemet, és így szólt:
- Induljunk! - szólt, és amint megérintette a kupát az egy-két perc alatt visszarepített minket a Roxfort legmagasabb tornyába.
- Vigyázz a fiúnkra, Tom! - figyelmeztettem komolyan.
- A szelencét magammal viszem a Denem birtokra. Ott tökéletes biztonságban lesz a gyerekünk - felelte nyugodt hangon. - Nincs más hátra, mint elvinni a kupát az igazgatóhoz.
Azzal fáradtan leballagtunk a lépcsőn a nagyterembe, ahol a tanári kar és a diáksereg tapsviharral köszöntött minket. Dippet meggratulálta a győzelmünket, és mi elnyertük a trimágus bajnoki címet.