30. fejezet
A megbízott
Másnap éjjel kettő körül megérkezett Joszi Godric’s Hollowba, hogy találkozzon Sophie-val. A házukat már ismerte, és pontosan tudta, hol található. A Kőris seprűjén száguldozva nézte a házakat, mígnem rálelt egy szegényes kis házra. A ház előtt leszállt, miközben kíváncsian körbenézett a terepen. Egy aprócska kertet látott, bár nem igazán volt az kert, hanem inkább egy kisudvar, amelybe egy fából faragott madárházat helyeztek. Joszi lekuporodott a bejárat küszöbére, és türelmesen várta Sophie-t, aki egy utcával arrébb hálaadáson volt Alberttel a falu templomában. Zavarában még a kedvenc sárkányát, Ádázt, Csibefüttyöt és Hanna unikornisát is magával hozta. Közben fogta az ezüstpengét, és mély vágásokat ejtett magán, hogy a lány azt higgye, megtámadták és súlyosan megsebesítették. Mindent megtett annak érdekében, hogy Sophie és a nagybátyja ne gyanítsanak semmit. A veszett hidegben fagyoskodva, és vértől mocskos ruhában Sophie-ék házának küszöbén ücsörögve, még mindig tombolt benne a düh, amiért nem sikerült létrehoznia a horcruxot. Életében először vallott kudarcot a varázslás terén, de megesküdött, hogy mindenáron csinálni fog egy horcruxot, ha kell Sophie élete árán is, aki csupán eszköz volt a szemében. Kisvártatva megjelent két ismerős alak az utca végén, s feléje igyekeztek. Sophie és Albert érkezett haza. Döbbenten nézték a házuk ajtajában fekvő Joszit, aki a komoly vérveszteségtől félájult állapotba került. A lány rögtön odaszaladt hozzá, és magához térítette.
- Joszi! Ébredj! Térj magadhoz! - szólongatta, mire a fiú kinyitotta bágyatag szemeit.
- Meg… meg… ölték… Hannát - nyögte alig érthetően.
- Mi történt, Joszi? Ki ölte meg? Hogy kerültél ide? - kérdezett tovább Sophie kétségbeesetten.
- Lámpás… Khanjar… csapat. Ők voltak. Segíts…! - azzal elveszítette eszméletét, és Sophie karjaiba zuhant.
Albert és Sophia becipelték őt a házba, és a kandalló elé fektették, hogy fölmelegedjen. Tíz perc elteltével Joszi lassacskán magához tért. A szűk szobában egy nagyobb ágyat, meg egy íróasztalt látott a sarokban. Albert ült az asztalnál, s érdeklődve megkérdezte:
- Jobban érzi magát? Kis híján megfagyott a küszöbön. Mi történt magával?
- Elveszítettem azt, aki a legfontosabb volt számomra. Egy kviddics játékosnak mindig vannak ellenségei - felelte zaklatottan, miközben a lobogó tüzet bámulta.
- Maga volt, akit felvettek a Ballycastle Bats csapatba, és játszott a kopparbergi mérkőzésen. Maga Joszi MacFusty - ismerte fel Albert a fiút.
Joszi enyhén mosolyogva bólintott. Ekkor bejött a konyhából Sophia egy tál, gőzölgő halászlével.
- Örülök, hogy ilyen hamar magadhoz tértél. Legalább nem hűl ki a leves, amit neked készítettem - mondta, és letette a kisasztalra a porcelán tányért.
Joszi nehézkesen feltápászkodott, s odaült az asztalhoz. A finom halászlé kellemes illata nyugtatóan hatott rá, és jóízűen kortyolgatni kezdte az ételt.
- Köszönöm, Sophie - köszönte meg a lány segítőkészségét.
- Örülök, hogy velünk vagy, karácsony este, Joszi - mosolygott rá kedvesen, majd átsétált Alberttel a hátsó szobába, aki így szólt:
- Sophie, nemes cselekedet volt tőled, hogy megmentetted az életét, és szerencsére nincsenek komolyabb sérülései, de megkérlek, hogy holnap küldd el. Menjen haza! - szólt kimérten.
- Félsz valamitől vele kapcsolatban? Azt gondolod, hogy esetleg kifoszt minket? - kérdezte Sophie rosszallóan.
- Nem erről van szó - tiltakozott, majd idegesen fel-alá járkálva így folytatta:
- Legendás Lények Gondozása tanár vagyok, ezért ismerek minden mágust, aki hivatásként velük foglalkozik. Hallottam a MacFusty családról, tudom, mifélék, és nem szeretném, ha összekötnéd az életedet az egyikükkel.
- Mire célzol ezzel? Helyettem akarsz dönteni, hogy kihez menjek férjhez? Te nem az apám vagy, Albert - ellenkezett felháborodva.
- Csak azt szeretném, hogy ne dönts rosszul, Sophie! Én elveszítettem Izabellát, és nincs már senkim rajtad kívül, de nem akarom, hogy pokollá váljon az életed egy MacFusty ivadék mellett. Ezek közel-keletiek. Az egész család Izraelből származik, még a felmenőik is onnan jöttek. Tudom, hogy rendíthetetlenül ragaszkodnak a saját népükön belül köttetett házassághoz. Téged soha nem fogadnának el, miután megtudnák, hogy angol vagy. Gyűlölnének egy életen át. Sőt! A gyermekeidet is megvetnék.
- Semmi nem történt köztem és Joszi között a Roxfortban - válaszolta komoran.
- Akkor ne is történjen semmi! Hidd el, nem lennél boldog mellette, s én annak idején már Sakndenberg igazgatónő irodájában is láttam, hogyan nézett rád ez a Joszi, vagy mi a neve.
- Engem nem érdekel a származási különbség - felelte kimérten.
- Nekem eléggé gyanús ez az alak, meg a különös története is - folytatta Albert. - Megölik a menyasszonyát, aztán egy mérges sárkánnyal, egy unikornissal és egy vad hippogriffel egyenesen hozzád jön? Olyan, mintha maga végzett volna a lánnyal, hogy téged elcsábítson. Nyilván a szülei erőltették rá a házasságot, ami ellen fellázadt.
- Ez nevetséges!
- Nem tudhatod! Láss tisztán mindenkivel kapcsolatban, drága unokahúgom! Ne engedd őt magadhoz, és ne közelegj a MacFusty családhoz se! Kérlek!
- Rendben, de legalább január elejéig hadd maradjon itt. Látszik rajta, hogy valóban megviselt. Én elhiszem, amit a menyasszonyáról mondott.
- Sophie! Ez nagyon rossz ötlet. Mi van, ha később akar tőled valamit?
- Én semmit nem akarok tőle, de kegyetlen sem vagyok. Csak két hét, és hazaküldjük. Nem lesz baj, ígérem.
- Jól van - sóhajtott Albert megadóan. - Nagyon vigyázz vele! Én is szemmel fogom tartani.
Sophia egyetértően bólintott, majd visszasétált Joszihoz a nappaliba. A fiú a gondosan bekötözött karjait nézte a kandallónál. Sophie leült vele szemben, majd barátságosan így szólt:
- Én ápoltalak, amíg eszméletlen voltál. Őszintén sajnálom, ami Hannával történt - tette hozzá részvéttel. - Miért váltak ellenségeiddé a Khanjar-játékosok?
- Nem tudom, de a bosszú nem marad el - mondta a tűz felé fordulva, hogy Sophie ne lássa a gonosz mosolyra húzódott ajkait.
- A bosszú nem vezet jóra, Joszi - mondta a lány fejcsóválva. - Hanna sem ezt akarná.
- Ő már meghalt, Sophie. Nem akarhatna semmit - válaszolta kimérten.
- A döntés a te kezedben van, de remélem, rám hallgatsz - zárta le a témát, s hozzálátott, hogy újra átkösse a sebeit.
Joszi kényelmesen lefeküdt a kandalló elé rakott pokrócra, miközben Sophia levette vérző testéről a kötéseket, s újat tett rájuk. Úgy ápolta őt, mint egy medimágus a legkedvesebb betegét a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban. Miután elkészült, a véres ruhadarabokat beletette egy lavórba, és meleg vízben kimosta. Joszi kibámult az egyik ablakon, és látta, hogy Albert a kertben Ádázról, Csibefüttyről és az unikornisról gondoskodik.
- Ők, mind a rezervátumból valók? - kérdezte Sophie mosás közben.
- Az unikornis Hannáé volt. Ádáz a legkedvesebb sárkányom, Csibefütty, a hippogriff, viszont apám kedvence. Minden mágikus lénynek én adtam nevet, amiket a rezervátumban tartunk.
- Az unikornist, hogy hívják?
- Cserfesgida - felelte némi töprengés után, majd megmosolyogta az imént kitalált nevet. - A menyasszonyom folyton fecsegett. Az egyszarvú meg állandóan nyerít.
- Aranyos név - mosolygott Sophie, aztán egy rozoga ruhásszekrényhez sétált, és kivett belőle egy tiszta pizsamát.
- Ez a bácsikám egyik pizsamája, de nemigen használja, ezért vedd fel nyugodtan - mondta, s átadta Joszinak.
Az megköszönte a segítségét, s átöltözött. A véres tőrt pedig gondosan elrejtette a varázstokba. Sophie készségesen megvetette neki a kicsiny nappalijukban levő ágyat, majd kedves szavakkal jóéjszakát kívánt neki, mielőtt elfújta az asztalon világító gyertyát. Joszi álmosan belefeküdt a kényelmes, puha ágyba, betakarózott a vastag takaróval, és hamarosan elaludt. Odakint Ádáz és Csibefütty a Sophie baglya által meghagyott egereket fogyasztották. Hanna szép unikornisa, Cserfesgida friss takarmányt legelt a kert végében, amit Albert tárolt a kamrájukban. A kisudvar túlságosan szűk volt három varázslatos állatnak, így nehezen tudtak elférni Muhus madárháza körül. Ráadásul a fagyos levegő nem volt kellemes a számukra. Az éles szemű hóbagoly kidugta fejét a házikójából, és kíváncsian nézegette újdonsült lakótársait, amelyek összebújva melegítették egymást a zord, hideg éjszakában.
Karácsony után a kviddics-liga bejelentette az arjeplogi mérkőzés napját. A meghívott csapatok játékosai hosszú kígyósorban állva várakoztak az Abszol úton Madam Malkin Talárszabászata előtt, ahol a kviddicstalárjukat varrták. Mindkét csapatba vettek fel újakat, akiket a vezetőség kiváló tagjai, köztük Zacharias Mumps képezett ki a bajnokságra. A Falmouth Falcons csapat új fogót kapott, egy bolgár fiatalember, Hector Madison személyében, aki a Roxforttal egyidős Durmstrang Mágusintézet növendéke volt. Hector kimondottan jó kiállású férfiú volt. Magas, izmos alkatú, edzett és ellenállhatatlanul jóképű. Dióbarna szemei és ép fogai voltak. A frizuráját szigorúan mindig egyféleképpen viselte. A frufruját gondosan fölfésülte, s hátul pedig ügyesen meg volt nyírva a haja a nyakcsontjáig. Az arca félig borostás, félig szakállas volt, amit egy ügyes kezű borbély kezelt. Fiatal volt még, nemrég töltötte be a harminckettőt, és életében először vették fel egy kviddics csapatba. Kifejezetten a kemény játékot szerette, mivel tíz éves kora óta japán harcművészeteket tanult apja jóvoltából a mugli világban. A varázsvilágba néhány mugli eszközt is magával hozott, amiket a biztos győzelem érdekében akar majd bevetni a mérkőzésen. Zacharias jó játékosnak ítélte, és fogadott a Hárpiák csapatkapitányával, Nahtan Griffiths-szel, hogy Hector megnyeri a meccset. Nahtan csapatába is felvettek két új terelőt. Egy fiatal, norvég játékost és annak feleségét, akik nemrég érkeztek meg Yorkshire-ből. Nekik is ez volt az első kviddicsmérkőzésük, ezért feszülten várták a kitűzött napot, hogy megmutathassák a csapatnak tehetségüket. A mágusok sora viszonylag gyorsan haladt. A boszorkányok pihenés nélkül készítették a talárokat a játékosok számára a varrószobában. Abban az időben még ők is mugli módszerekkel dolgoztak, és nem pálcalendítésre dugták át a cérnát a varrótűn. Bár, a kézzel varrott talárkészítés hagyományát végleg megőrizték, még Harry és az ő gyerekei idejében is voltak boszorkányok, akik saját kezűleg varrták meg a mágusöltözékeket. Hamarosan Hectorra került a sor, aki türelmetlenül előre csörtetett, félrelökve a közelében várakozókat. Kivett a zsebéből egy maréknyi galleont, lecsapta a pultra, majd így szólt:
- Üdv! Elkészült a kviddicstalárom?
- Megtudhatnám a nevét, tisztelt uram? - kérdezte az eladó.
- Hector Madison - felelte.
- Melyik csapatba tartozik?
- A Falmouth Falconsba.
- Új játékos? - kérdezte, miközben jegyzetelte az adatait egy regiszterkönyvbe.
- Szeptemberben vettek fel fogónak. Ez lesz az első mérkőzésem.
- Ki ajánlotta be magát?
- Zacharias Mumps.
- Hm, Mr. Mumps sosem választ rosszul - jegyezte meg mosolyogva, s így szólt:
- Kérem, fáradjon be a zálogszobába. A kviddicstalárja elkészült.
Hector betoppant a szobába, ahol egy segéd a raktárból átadott neki egy kartondobozt. A következő volt ráírva: „Falcons-játékos, Hector Madison részére készült kviddicstalár”. Kibogozta a doboz madzagját, és kivett belőle egy sötétszürke öltözéket, amelynek mellrészét fehér csíkok díszítették. Az emblémája sólyomfejet mintázott. Ez volt a jelképük, mint a Ballycastle Bats csapatnak a piros denevér. Hector büszkén felöltötte magára a talárját, s ekkor egy mágus hoppanált elő a hamus kandallóból. Az illető nyomban felkelt, leporolta magáról a piszkot, majd az ifjú játékoshoz fordult:
- Szép jó napot kívánok! - szólt kimérten, s Hector felé közeledett.
- Maga meg ki az ördög? - kérdezte komoran, miközben bizalmatlanul méregette az idegen varázslót.
- A nevem Zálmán Rubin - mutatkozott be. - Exterminátor-mágus vagyok egy romániai sárkányrezervátumban.
- Mit akar tőlem? - kérdezte barátságtalanul.
- Egy gyilkost akarok holtan látni, aki tagja az egyik kviddics csapatnak. Egy Joszi MacFusty nevű játékosról van szó. A Ballycastle Bats fogója, a nagybátyja, Hamish MacFarlan pedig a csapat kapitánya. MacFusty szintén exterminátor-varázsló, ezért nem könnyű elbánni vele. Azt akarom, hogy a megfelelő pillanatban ölje meg.
- Ha ez a Joszi is exterminátor-mágus, akkor miért nem intézi el maga? Én csak egy kviddics játékos vagyok. Maguk ketten viszont egyenrangú felek. Talán nem elég biztos magában, hogy képes legyőzni az ellenségét?
- Ez a féreg megölte a lányomat - felelte gyűlölködve.
- Oh, sajnálom. Megértem, ha másra bízza a bosszú véres részét, de eddig még soha sem béreltek fel senki ellen.
- Egy, s mást hallottam magáról, Mr. Madison. Tudom, hogy nemcsak tehetséges játékos, hanem kiváló harcművész is a muglik között. Számítok önre, és busásan megfizetem a munkáját, ha sikerrel jár, és végez azzal a tébolyult gyilkossal - mondta határozottan, aztán a ruhája zsebébe nyúlt, és kivett belőle hetven galleont.
Egyenesen Hector markába nyomta a pénzt, s e szavakkal fejezte be a beszélgetést:
- Vagy a közelgő mérkőzésen, vagy a jövő évin, de ölje meg a lányom gyilkosát!
- Nem kell aggódnia, Mr. Rubin. Elintézem a fickót - válaszolta magabiztosan, és zsebre vágta az ingyen kapott pénzt.
- Ajánlom, hogy így legyen, különben mást bízok meg a feladattal - mondta lángoló szemekkel, majd hoppanált a kandallóban, és eltűnt Hector szemei elől.
Eközben az utolsó tíz játékost hívták be egymás után a Talárszabászatba. A Hárpiák két új játékosa izgatottan haladt előre a többiekkel, mire az egyikük így szólt:
- Furcsa, hogy most fogunk először játszani egy mérkőzésen. Te nem izgulsz, Godfred? - fordult felé a lány mosolyogva.
- Én csak amiatt fogok izgulni, hogy egy durva hajtó nehogy hozzávágjon a gyönyörű és okos fejecskédhez egy elszabadult bloodert - válaszolta, és lágyan megcsókolta a párját.
- Még nem ismerjük a többieket, de remélem, hogy jó csapatba kerültünk.
- Ne aggodalmaskodj, szívem - húzta magához Godfred szórakozottan, s hátulról átölelte. - Győzni fogunk, Gunhilda.
- Látom, nem veszed túl komolyra életünk első kviddics mérkőzését - csóválta a fejét kissé bosszúsan férje viselkedése miatt. - Olafnak üzentél már a versenyről?
- Persze, még tegnap - mondta, s közben Gunhilda feje búbját puszilgatta.
- Mi következünk, édes - szólt a lány, majd kézen fogva besétáltak az üzletbe.
Az eladó mosolyogva üdvözölte őket, s így szólt:
- A nevüket legyenek szívesek.
- Én Godfred Kenneth vagyok. Ő pedig a kedves feleségem, Gunhilda Kneen - felelte a fiú büszkén.
- Ön norvég, uram, ha jól sejtem - jegyzetelte adataikat a mágus. - A kedves párja is az?
- Ő német - karolta át Gunhildát oldalról büszkén.
- Kérem, bocsássa meg a kíváncsiságomat, de nem az ön édesapja Félhetetlen Fingal Kenneth? Az unokabátyja pedig Olaf Kenneth?
- Igen, ő az én édesapám - felelte büszkén, és szeretett édesapjára gondolva, aki lélekben mindig vele volt, boldogság ült ki mosolygós arcára.
- Ha az édesapja el tudna jönni Arjeplogba, akkor nagyon büszke lenne magára - mondta barátságosan, s hozzátette:
- Mivel az édesapja nevét jól ismerik a kviddics-ligában, javasolnám önnek, hogy a Holyhead Harpies játékosaként használjon álnevet annak érdekében, hogy ne szerezzen ellenségeket más csapatokból. Gondolhatja, milyen gyakran előfordul, amikor valaki nem akarja, hogy egy tehetséges játékos utódja ugyanolyan sikeres legyen.
- Ez jó ötlet - helyeselt Godfred. - Mivel Gunhildával tudjuk, hogy van tehetségünk a kviddicshez, és bízunk a győzelemben, mi lenne, ha ezentúl engem úgy szólítanának, hogy Goodwin?
- Vagyis jó győzelem - szólt Gunhilda egyetértően. - Szerintem is jól hangzik ez a név.
- Nos, akkor a névváltoztatás megoldva. Sőt! Ha a felesége vezetéknevét használja, akkor még inkább nem fogják felismerni - tette hozzá az eladó, majd beleírta a regiszterbe Godfred neve mellé a kitalált nevet. - Kérem, fáradjanak be a zálogszobába. A kviddicstalárjuk elkészült. Kívánok önöknek jó játékot, és szurkolok, hogy nyerjék meg a mérkőzést.
- Köszönjük. Nagyon kedves - felelte Godfred, s Gunhilda kezét fogva besétáltak a zálogszobába.
Másnap, kora reggel, Sophie segített ellátni nagybátyjának Joszi kedvenceit, amik az eltelt pár nap alatt kezdték egyre otthonosabban érezni magukat náluk. Elgondolta, hogy Sophia, milyen szegényes körülmények közt él hozzá képest. Mondhatni, ők voltak a legszegényebbek az egész faluban. A régi, rozoga kis házuk szinte már omlófélben volt. A földszinten csupán egy szűk, nappaliként használt szobácska, egy félszoba, meg egy kis konyha volt egy kamrával. Az emeletre egy szúrágta falépcső vezetett, ahol egy-egy kishálószoba állt Sophie és Albert rendelkezésére. Fürdőszoba nem volt, ezért lavórban mosakodtak. A poros udvart pedig Muhus madárháza foglalta el. Joszi ellenben igazi úri fiú volt, egy gazdag máguspár gyermeke, aki menyasszonya megölésével megkaparintotta magának a Rubin család minden vagyonát. Azt szerette volna, ha Sophie hozzáköltözik a kúriába, ezért megragadta az alkalmat az udvarlásra. Kiballagott hozzá a kertbe, majd barátságosan megszólította.
- Jó reggelt, Sophie - köszönt neki mosolyogva. - Látom, megkedvelted a házi állatkáimat.
- Szelíd teremtmények - felelte, miközben finoman megsimogatta Cserfesgidát, amely elülső lábaival dobbantva jelezte felé, hogy elfogadja őt új gazdájának.
- Tudom, hogy az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól, de szeretném a barátságunkat megújítani, és jóvátenni minden hibámat - folytatta hamisan, s a lány háta mögé állva átfogta a derekánál.
- Nézd, Joszi! Én, kedvellek továbbra is, de ne velem akarjál vigasztalódni Hanna miatt - mondta kimérten, és óvatosan eltaszította magától a fiút.
- Fontos vagy nekem. Mindig is fontos voltál, és ne hidd, hogy Hanna hiányát akarom kipótolni veled! - győzködte Sophie-t, aki már-már menekülni próbált erőszakos beszélgetőpartnerétől.
- Próbálj megérteni - válaszolta a lány szelíden. - Minket nem egymásnak rendelt a sors. Én tanár vagyok a Roxfortban, te pedig exterminátor-mágus vagy. Más úton haladunk a boldogulás felé.
- Az nem számít, hogy fél éve mardekáros hallgató vagyok? Én talán nem tartozom a tanítványaid közé? Valld be, hogy nem tudsz nekem megbocsátani, amiért Hannát választottam - vágott vissza most már ingerülten.
Sophie nem válaszolt, csak szomorú arccal elfordult. Joszi eléje állt, s ezt kérdezte:
- Nem adsz számomra még egy esélyt? Hanna már nem él. Most csak a tiéd lennék, Sophie. Sőt! Csak a tiéd akarok lenni - hízelgett, s gyengéden megsimította a lány hófehér orcáját.
- Légy őszinte hozzám! Szeretsz engem, Joszi?
- Szeretlek, Sophie. Teljes szívemből szeretlek - felelte udvarló tekintettel, s szorosan magához ölelte Sophiát, miközben a szívverését hallgatva ezt suttogta a fülébe:
- Csodálatosan dobog a szíved. Úgy a kezembe venném, és magamhoz ölelném azt az ártatlan kis szívecskédet. Ó, én édes kis szerelmem.
Sophie megörülve átkarolta Joszit, aki csak arra várt, hogy megszerezhesse őt magának. Kéjesen megpuszilta a nyakánál, s hosszú percekig olyan szorosan ölelgette, mint a polip a zsákmányát.